péntek, június 24, 2011

2011/ 25. hét

Repülj Turulmadár: Magyarságod!

Sokat szenvedett magyar nép, kinek földje ma is szép.
Kinek országában jó volt élni, most kezdhetünk félni?
Hol az erdők, mezők zöldek,vizeink kéken üdvözölnek.
Mindez már a múlt,csak álom?
Hazámat csak romlani látom?

Az nem lehet,hogy-e büszke nép, sok magyar ember,
Múltba s jövőbe nézni nem mer.
Mert itt tátong a szakadék melybe tolnak minket,
Kik ma is viselik a vörös inget.

Bár fejlődést, jót ígértek az Únió által.
Valójában leomlik a magyar várfal.
Beolvasztják országunkat,nem marad semmink.
Elveszítjük magyarságunk,nem lesz büszke népünk.
Pár millió leszünk csak Európában,
Mint ágak egy hatalmas öreg fában.

Emeld fel fejed magyar,gondolkozz el,
Mily jövőt akarsz gyerekeidnek, a múltat ne tagadd el.
Őrizd magyarságod, becsüld a néped,
Vidd tovább magyarként ezeréves géned.

Repülj Turulmadár

péntek, június 17, 2011

2011/ 24. hét

Wass Albert: Új székely ballada

Valahol egy messzi hegyen
öregasszony megyen, megyen,
vállán batyu, kezében bot,
hajlott a dereka, hajlott,
a dereka fáradt, hajlott.

Valahol egy messzi hegyen
Édesanyám megyen, megyen,
megyen a fia elébe,
könnye hull az út kövére,
könnye hull az út kövére.
Édesanyám, jaj megálljon!
Felleg rí a láthatáron,
benne zokog egy üzenet,
hogy én haza nem mehetek,
hogy elibém ne is menjen,
hogy engemet ne is várjon,
itt halok meg idegenben,
sötét orosz pusztaságon...!
De valahol egy messzi hegyen
egy öregasszony mégis megyen,
nem hiszen a fellegeknek,
nem hiszen az üzenetnek,
nem hiszen az üzenetnek.
Fölmegyen a határhegyre,
feltekint a fellegekre,
megettük az Istent látja
s belekezd egy imádságba,
egy bánatos imádságba.
És csak áll fönt, áll a hegyen,
felleg jő és felleg megyen,
imádságát mondja, mondja,
benne sajog féltő gondja...
S meglátja az egész világ:
azt az imát addig mondja,
addig mondja, míg a fiát
mégis hazaimádkozza!

péntek, június 10, 2011

2011/ 23. hét

Szőke István Atilla: Mindig s örökké!

Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
Amikor szép Magyarország darabokra tört,
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
Fekete felhőkbe vonta a magyar hazát.
Anyák sírtak apák vállán, milljó zokogott,
Bús öregek némán néztek, szívük sajogott,
De volt néhány, aki mondta, nem és nem soha,
Nem így van a kőbe vésve eme nép sorsa!

Ama kőbe az van vésve,
Mindig s örökké!
Azt a követ kell keresni,
Mindig s örökké!
Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
Amikor szép Magyarország darabokra tört,
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
Fekete felhőkbe vonta a magyar hazát.
Ismeretlen szép emberek egymást ölelték,
Bánatukat könnycseppekben földre ejtették,
De volt néhány, aki mondta, nem és nem soha,
Nem így van a fába róva eme nép sorsa!
Ama fába az van róva,
Mindig s örökké!
Azt a vén fát kell keresni,
Mindig s örökké!

Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
Amikor szép Magyarország darabokra tört,
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
Fekete felhőkbe vonta a magyar hazát.
A harangok sok templomban nagy bút kongattak,
Utána lassan, halkulva csendben álmodtak,
De volt néhány, aki mondta, nem és nem soha,
Nem így van a könyvbe írva eme nép sorsa!
Ama könyvbe az van írva,
Mindig s örökké!
Azt a könyvet kell keresni,
Mindig s örökké!
Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
Amikor szép Magyarország darabokra tört,
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
Fekete felhőkbe vonta a magyar hazát.
Ma már sokan érzik azt, hogy vannak testvérek,
Elszakítva a törzstől, mint tépett testrészek,
És van néhány, aki mondja, nem és nem soha,
Nem így van szívbe szorítva eme nép sorsa!
Ez a szív csak azt dobogja,
Mindig s örökké!
Ezt a szívet kell őrizni,
Mindig s örökké!
Mindig s örökké!

péntek, június 03, 2011

2011/ 22. hét

Petőfi Sándor: Honfidal

Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?

Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;

S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! -

De én nem mondom senkinek,
Ki nem kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te vagy
A nagy világon.

Titkon kisérem lépteid,
S mindegyre híven;
Nem, mint az árny az útazót,
Csak jó időben.

De mint az árnyék nő, midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.

És elmegyek, hol híveid
Pohárt emelve
A sorstól új fényt esdenek
Szent életedre;

S kihajtom egy cseppig borát
A telt üvegnek,
Bár keserű... mert könnyeim
Beléperegnek!