vasárnap, február 22, 2015

2015/ 8.hét

Vörösmarthy Mihály - Pusztaszer

Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket Árpád
Hőseivel, s a hont biztos alapra tevé.
S áll az azóta kilenc századnak véridején túl;
Várja virágzását s vajha ne várja hiún!

vasárnap, február 15, 2015

2015/ 7.hét

Hetyei Gábor - Korona és kard

I

"Gyere haza, jó testvérem,
Béla herceg, Lengyelhonból:
Az ellenség győztes haddal
Magyar földön tombol-rombol.

Gyönge nékik az én kardom,
Bősz csapásuk föl nem tartja;
Jöszte haza, én testvérem,
Légy te most az ország kardja!

Fiam nincsen, tiéd legyen
Országomnak koronája;
Téged illet ősi joggal,
Királyi szóm, esküm rája."

Jött is Béla, úgy mint a sas
Megiramodott félénk vadra,
Vitéz haddal, villám karddal
Rácsapott az ellenhadra.

Fut az ellen vad futással,
Béla herceg űzi-hajtja;
Diadaltől zeng az ország,
Csodát tett Béla kardja.

És az évek szállva-szálltak,
Az országban boldog béke...
Megbecsülte, elkerülte
Valamennyi ellensége

II

"Fiam van már, Béla herceg...
Megnyugtatod-e bátyádat?
Hogy bejöttél, én tenéked
Igértem a koronámat."

"Mit se aggódj, bátyám, Endre,
A koronát fiad tartja:
Amíg gyenge, vagy ha árva,
Én leszek az ország kardja."

"Hej királyom, jó királyom,
Béla herceg trónra vágyik...
Csak a vak, csak az nem látja...
Késni nem jó oly sokáig..."

"Halljad bátyám, bátyám Endre:
Ne hallgass a Vid szavára...
Gonosz ember, rosszat forral,
Lelke sincs a jó tanácsra."

III

Asztalon kard koronával...
Endre fekszik, hej, az ágyon...
"Miért hivattál, Endre bátyám,
Miért hivattál, jó királyom?"

"Hát, öcsém, csak úgy gondoltam...
Nehéz kérdés előtt állasz.
Ott a kard a koronával:
Kettő közt te magad válassz."

Hát a függöny csak meglobban,
Gonosz pribék tőre villan...
Béla arcán komor felhő,
Két szemében könnye csillan.

"Csak a kard kell, jó királyom...
Még sem bízol, Endre bátyám?
Miért hallgatsz a cselszövőre?
Még megejt a gonosz ármány!"

"Menj öcsém, menj!... Bízom benned,
A koronát fiam tartja;
Ha ő gyenge, vagy ha árva:
Légy te majd az ország kardja!"

"Hej, királyom, rosszúl tetted!
Kezedben volt Béla herceg...
Fiad trónját dölve látom...
Megbánod még ezt a percet."

"Halljon meg hát rút halállal!
Lóra gyorsan, indulóra."
Szegény, szegény beteg király...
Miért hallgatsz a gonosz szóra?

IV

Mogyoródnál, Vácnak táján
Összecsapnak a testvérek,
Bőven ázott a hon földe
Patakjától honfivérnek.

Hej, gonosz Vid! Kézre jöttél...
Rád száll egész ország átka...
Lecsapott rá mint a villám
Hős Bélának csatabárdja.

"Hol vagy, hol vagy Endre bátyám?
El ne fuss, én megbocsátok!
Múljon el a múlt emléke...
Nem kell nékem koronátok!"

Hozzák Endrét pajzsra téve...
Béla nézi elborultan:
"Szegény, szegény Endre bátyám...
Oka ennek én nem voltam"

vasárnap, február 08, 2015

2015/ 6.hét

Zrinyi Miklós - Attila

Isten haragjának én szelleti voltam,
Mikor az világot fegyverrel nyargaltam,
Vérkataraktákat karddal árasztottam,
És mint egy villámás földet megfutottam.

Én vagyok magyarnak legelső királya,
Utolsó világrészrül én kihoyója!
Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.

péntek, február 06, 2015

Baja Város dala

Egy csodás dal íródott Baja városról, amit nem más énekel mint az X Faktor felfedezettje Batánovics Lili, aki város szülötte, és mindig szívesen tér vissza és ad koncertet. Egy remek kezdeményezésből született meg  Baja város dala.


vasárnap, február 01, 2015

2015/ 5.hét

Arany János - Szent László füve

I.

Ezer év után még nem irtak nyolczszázat
Hanem legfölebb csak nyolczvan-egynehányat,
Mikor László király, magyarok királya,
Pogány kun hadakkal háborúba szálla.

Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak,
Tőle a vizek is mind megáradtanak,
A mező sik-vér lett, mint valamely tenger,
Sziget benne a sok halomra ölt ember.

Kivel sebje nem birt, az vérbe fúladott,
A félig elevent megfojtá a halott.
Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba,
Egy maradt hirvinni messze Kunországba.

Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag:
A magyar vitézek ezeken osztoztak;
Osztoztak, lakoztak, nagy vigan valának,
Itták áldomását a nehéz csatának.

A király ellenben csöndes sátorában
Buzgón imádkozva térdepelt magában,
Fényes győzedelmét nem tartá övének,
Hálát adva érte Ura-istenének.

De nem hallgatá meg a felséges Isten,
Véres háborúkban mikor kedve nincsen,
Véres háborúkban, emberáldozatban
Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban.

Hiába, hogy a vért szomjas föld feliszsza,
Boszúért kiált az az egekre vissza,
S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat,
Kit a boszuálló Isten meglátogat!

Akkor is elküldte öldöklő angyalát
Széles e hazában támaszta döghalált,
Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak
Hull a fű előtte az éles kaszának.

A vérnek mezején büszhödöző testek
Fojtó páráikkal lettek a győztesek,
A magyarok pedig omlottak szüntelen,
Keserű lett nékik a szép győzödelem.

Minden utcza és ház telve döghalottal,
De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan,
Másszor a holt-testet hordták a mezőre,
Most az élő ember futott oda tőle.

Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze,
Hamvából kialutt a barátság tüze,
Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi,
Elhagyák az apát fölnevelt magzati.

Édes anya, látván hogy ajaka kékül,
Sikoltva szaladt el beteg gyermekétűl:
De futósabb lőn a halál sárga lába:
Elfogá s leverte az anyát futtába.

A reménység is, mely fogytig ki nem fárad,
Rövidebbre fogta most a kantárszárat:
Másszor az esztendőt hatvanával mérte,
Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.

Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája:
Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra; –
Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb:
Mi öröme annak, a ki élve marad? –

II.

A király pedig űlt a földnek porában,
Bűnbánatot tartván néma sátorában;
Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének,
Koronája helyét hamuval hinté meg.

Fenn szóval könyörge. Én uram Istenem!
Könyörűlj, könyörűlj veszendő népemen;
Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat:
Csak népemről vedd le sujtoló karodat.

Igy könyörge László, magyarok királya.
Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája:
Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek,
Mint sirból kijáró halvány kisértetek.

Zúgó mormolásuk hallik már előre,
Mintha messzi földről sáskafelleg jőne,
Vagy mint, ha föld alól mennydörgést hallani
S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami!

A hogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma,
A király felállott, a népet bevárva;
Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni,
De mégsem tudá a dolgot mire vélni.

Hiába tolultak a király elébe,
Hiába volt mindnek hangos a beszéde,
És hiába hallott a király oly sokat:
Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.

Végre egy kiállott s telt torokkal szóla:
Atyafiak, mondá, halgassunk a szóra,
Ne beszéljünk ezren, ugy sohsem lesz vége,
Nem figyelhet mindre király ő felsége.

Egy a kivánságunk, egy az akaratunk:
Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk,
Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom,
Szóljatok, ha úgy nincs, a hogy előadom.

Helybehagyta a nép és elcsöndesedett,
Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett
Uram király, László, azt kérdem, tudod-e
Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?

Oh jaj! tekints végig széles országodban,
Meglátod a szörnyü romlást, a mi ott van:
Ide s tova elhull néped egész nyája
És vad állatoknak lészesz a királya.

Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,
Azzal meg nem óvod haldokló országod,
Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség
Csak öregbité a pestis dühöngését.

Mi az oka ennek? ismerjük el végre:
A mi bolondságunk és apáink vétke:
Elhagytuk az istent, elpártoltunk tőle
Ki Szittyaországból kihozott e földre.

Sovány puszták helyett szép országot adott,
Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,
Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,
Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.

De többet akaránk tudni az őseknél:
Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél,
Rátettük kezünket sok áldozó kőre
S új Istennek raktunk templomot belőle.

Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene
Nagy haragra gerjedt népének ellene
És monda: erőmet rajtok megmutatom,
Elsepervén őket, földjük másnak adom.

A mit elmondott, azt meg is cselekedte,
A szép kútfejeket mint kiüritette,
A folyóvizeknek elszelé futását,
Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.

Hiába könyörgünk most az uj Istennek
Hogy szakaszsza végét a veszedelemnek:
Erősebb a régi, az ősek Istene:
Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.

Azért, uram király, kérjük felségedet:
Töröld el közűlünk az uj tiszteletet,
Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza,
Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.

Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni,
Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni,
És ez egész néped kivánsága pedig,
Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik.

Igy beszélt az ember, akkor félre álla;
Nagy kiáltozás lett utolsó szavára,
Ráhagyá a népség, de a kegyes király
Felháborodék a pogány beszéd miá.

Összetette kezét, hogy reszketett belé
És nagy indulattal az égre emelé,
Maga is felnézett; mindenki láthatta,
Mert egész fejével őket meghaladta.

És mint szózatot, mely a pusztában kiált,
Hallák imádkozni a felséges királyt:
„Hatalmas Uristen! seregeknek ura!
Haragod e népre ne gerjedjen ujra.

Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát,
Inkább orvosold meg elméik vakságát;
Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak:
Teremts csodát nekik: hisznek mikor látnak.”

Még soká könyörge, mert mozgott a szája
Nézvén a magas ég domboru boltjára:
Megnyitá azt Isten és látást mutatott,
De a mit a király csak maga láthatott.

A nép pedig bámul a kegyes királyra,
Hamutól megőszűlt fedetlen hajára,
Nézi, nézi hát csak azon veszi észre
Hogy világosság száll a király fejére.

Megdöbbent a mellök, hajok felborzadott,
Egy szilaj hidegség a szivükhöz futott,
Térdre hulladoztak és úgy könyörgének
A nagyhitű király erős Istenének.

III.

A király, végezve buzgó könyörgését,
Vissza sátorába intézte menését,
Elvonult a sátor benső rejtekébe,
Künn maradt ellenben térdepelő népe.

Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel,
Szög haját megkente illatos kenettel,
Arany koronáját a fejére tette,
Aranyos kéziját bal kezébe vette.

És kiment a néphez, és hirdette annak:
Örvendj, népem, örvendj! adj hálát Uradnak!
Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek:
Mert megadta végét a veszedelemnek.

Szóla s ment előre, a csoport követte,
Pázsitos szép helyre a népet vezette,
Tegzéből nyilat tön a felvont idegre,
S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.

Megfogadta a nép. Akkor a fejedelem
Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen,
Kézivét koronás feje fölé tartá, –
Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.

A nyíl meg süvöltött a levegő égben,
Mint egy futó csillag tündökölt reptében,
Majd leszállt a földre szárnya suhogtatva,
Szigonyáig fúrta hegyes fejét abba.

A király pedig ment fölvenni a nyilat,
S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt:
Ismeretes fűnek volt az a levele,
Melynek a nép száján keresztfű a neve.

S monda László: „Ime gazdag kegyelmében,
Fűvet adott Isten csodálatos képen,
Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya,
S megszűn öldökölni a halál angyala.”

Adta kézről kézre, hadd ismerje minden,
Ismeré azt a nép, szedett abból menten,
Szájról szájra terjedt hire a csodának:
A sir szélin állók visszafordulának,

Megszállt a halálnak vészes áradása,
Régi medre közzé visszatért folyása,
Házakban az élők folyvást szaporodtak,
Megsiratva mentek földbe a halottak.

A nép is e dolgot megtartá eszében,
Hite megerősült igaz Istenében.
Nem sovárga többé pogány áldozatra,
Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.

A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet,
A „keresztfű” helyett ada másik nevet:
Felragadt az uj név s a fűvet ma is még
Szent László fűvének híja a magyar nép.