Vörösmarty Mihály - Cserhalom
Néma borongással megy az őskor lelke, fölötted,
Cserhalom! és nem kér emlékűl oszlopot ércből:
Oszlop vagy magad, oh diadalnak halma, meződdel.
Téged még az erős természet szűle magából,
Hogy mint embernek gyarló munkája, felejtett
Porba ne szállna tetőd, hanem állna, mig emberek élnek,
És a harcos apák hírének lenne tanúja.
Árpádnak honját Salamonnal sok baj emészté,
Az meg nem rendűlt, romlatlan férjfi erőben
Állván hőseivel: főkép a társas egyesség
Napjaiban temetője lön ellenségi hadának.
Oly vala, mint a két végcsúcsos földközi szálkő,
Mely keleten s nyugaton kitekint az egekre, s midőn itt
Nap veri, ott éjnek rémfátyola leplezi ormát:
Elfáradva leűl a villám mély közepében,
Nem rengetheti meg, nagyságán nem mehet által.
Úgy Árpád honját veszedelmek mennykövi csapván
Nem rendíthették, közepén túl nem hata mérgök.
Akkor az ifju király Salamon szép déli sugárként
Járt a sergek előtt, vele két fejedelmi levente
Ég áldása gyanánt, bölcs Géza, s szekercecsapással
Rettenetes László, Bélának gyermeki, jártak.
Akkor együtt az erő, bátorság s józan okosság
Őr vala, és akadály az enyészet napjai ellen.
Kétes az ütközetek forgása: Sajóra, Mohácsra
A jó honfi ma is könnyezve tekint, de ki retteg
Hallani a harcot, melyet László keze harcolt?
Cserhalom! a te tetőd diadalnak büszke tetője.
Merre Ozúl, haragos kúnok fejedelme, hadaddal?
Visszalobog zászlód éjszaknak durva szelétől,
Háromszor fordúl paripád, hogy visszaragadjon.
S nem látod magad is vijjogva röpülni fölötted
A puszták madarát? Eljött, hogy téged emésszen,
S szállongó fiait meghozza lakozni hadadra!
Nyargalnak, még nem tudják, hogy veszni jövének.
Mint a farkas, mely juhakolba ereszkedik, öl, dúl,
S gond nélkűl rabol a remegő falkában, azontúl
Menne; de örvös ebek várják ordítva, közelget
A boszuló pásztor, s fölemelt villával ijeszti.
Úgy haladának ezek gyilkos szándékkal. Utánok
Puszta maradt Nyírség; Tisza gazdag partjai nyögtek
Vad tapodások alatt, és vért mosa rólok az árvíz.
Látta Bihar pusztúlását, s nem tudta kerűlni,
Szörnyü halál takará a bátor férfiak arcát,
Haldokló öregek jajgattak rajtok elázva
Honni rokon vérrel, s keserű fájdalmas özönnel;
Dúlt ágyon csecsemők egyedűl fetrengve sirának,
Ifjú anyjokat a táborral gőgös Ozulnak
Vad katonája vivé pórázra kötözve; szüzekkel
Nem közös indulatok láncán hajtattak az ifjak.
Jött agg Ernyei is. Dúltan vala mindene. Még egy
Kincse van, úgy vélé, a szöghaju nyájas Etelke.
Nincs többé, csak üres viszhang felel: "édes Etelkém!"
"Sírba ha tettem volna magam, hogy mélyen az undok
Földnek alatta hever, tudnám; ha zajába sodorván
A Duna nyelné el, tudnám, hogy szőke habok közt
Tagjait usztában pusztító halsereg űzi.
Láttam volna halál ágyán hervadni mosolygó
Szép fiatalságát, kétség nem nyomna: megáldnám
Istenemet, s tűrnék. Most nézek, s nincs mire: szólok,
És az üres viszhang gúnyol felelettel. Elálltak
Könnyeim: azt kérdem, van-e még jó istene a vén
Ernyeinek, vagy csak haragos kéz villog az égben,
Mely lánggal fölirá bűnét, s most megveri érte?"
Igy panaszolt az öreg, s meg' visszacsatolta rezegve
Hangzó fegyvereit. Hogy harcra riassza királyát,
S Béla dicső fiait, búsan, de sietve megindúlt,
És az ürűlt teremek szomorún döbbentek utána.
Már hegyen ül terhes felhőként népe Ozulnak.
Sátor alatt pihen ő hímes szőnyegre terűlve.
Lábainál buzogánya hever, hadi kürte fejénél,
S a letüzött dárdán kalpagja; de oldala mellett
Kötve maradt a kard: hüvelyén szörnyű keze nyugszik.
Lejt, vigad, ordítoz, zsákmányait hordja elébe
A szilaj ifjúság; dalt mond szép rabja siralmas
Arcairól, dalt a harcokról, s győztös Ozulról.
Csak maga Böngérnek fia nem jő, a magas Árboc,
Csak maga késik még rabját köz örömbe keverni.
Mint áll a sas, mely fiat őröz fészkes üregben,
S messzire, bár éhes, nem mer távozni fiától:
Úgy állott ő a sátorban csendes örömmel
És aggódással, vele ott állt néma szoborként,
S hajh! más érzéssel, a szöghaju nyájas Etelke.
Nézte, az út sikján László hada nem ver-e port még?
Nem jön-e atyja fehér zászlót lobogtatva kezében? -
Minden csendes volt, egyedűl hangzott az örömtől
Cserhalom, és hangját a környék visszafelelte.
Nem jöve még László, nem volt még atyja kezében
A lobogó címer; de legott eljöttek az ifjak,
Árbocot üdvözlék, s a lánykát nézni megálltak.
És legelőbb eljött, s így monda bogárszemű Kődör:
"Szép a hattyu, midőn távol honjának egéből
Csendesen érkezvén idegen tó habjain ül le.
Ott az özönt könnyű lebegése hasítja, s leszállnak
Hold és csillag ezüst sugarakkal játszani hozzá.
Oh Böngér fia, boldog vagy, szebb a te leánykád,
S nem feketébb, mint a hattyúnak tollai, keble.
Kár hogy könnyet ereszt; de te Árboc menj, letörölni
A bús lány könnyét: forró az, elégeti arcát."
Erre felelt komoran Böngér fia, termetes Árboc:
"Menj tova, jó Kődör, ne beszélj nekem ilyet: enyelgést
Nem türök én soha is, mikor arra nem ösztönöz elmém."
S elmene az tüstént; de helyette csoportosan eljött
A szilaj ifjúság, és volt, ki mosolygva imígy szól:
"Oh Árboc, ha szeretsz, szedd rendbe rabodnak alakját.
Nézd, hogyan elfordúl: arcát betakarja előttünk.
Termete mily súgár, s mégis mily teljes, igéző!
Hablebegés minden kis mozdúlatja. - Parancsold
Szólani, bár minden szava tíz aranyomba kerüljön;
Mondd, hogy nézzen rám, s szép íjamat itt hagyom érte."
Jött még egy, s a lányt megnézvén monda: "Bolond vagy,
Hogy nem örülsz Árboc, hagyj bár kis időre pihenni
Szög haja árnyaiban, fogadom, hogy többet örűlök,
Mint ha ma száz tengert kirabolnék gyönge javából."
Harmadik is jött, és így szóla: "Ne mondjatok annyit:
Én magam érdemlem, hogy szép szót mondjak előtte.
Jól teve, hogy bé nem takará kis lábait a szűz:
Olyak azok, mint a tajtékból fútt halom, és én
Mily boldog lehetek, ha csak azt illetheti ajkam.
Lába nyomát csak ugyan tőlem nem tiltja meg Árboc,
Azt itt hagyja talán a porzó tiszta homokban;
Én pedig egyszeriben paizsom lapjára kimetszem,
Elviszem a földnek minden részére csatázva,
S lányt keresek, kinek e lábnyomhoz lába hasonló."
Legbátrabb vala Dember, erős magzatja Cikának.
Szőke fodorhajjal teljes két válla, piroslók
Arcai, termete nagy s deli, pillantása hegyes tőr,
Szíve sebes szélvész, s lobogó láng arra, mi szép s nagy.
Ez beszökött, a lány arcát megnézte, s elámúlt,
És mikor a szó visszakerűlt ajakára, imígy szólt:
"Árboc! téged az ég megbüntet, hogy kiraboltad,
Vagy maga e lánykád rablá szépségit az égtől,
S most büntetve van itt. Asszony nem szülhete ilyet,
Téj nem táplálá; hanem élt fenn illatözönnel.
Elkerülék őt a szelek, és harmatba füröszté
Arcait a hajnal, s mert arcai szebbek azénál:
A hajnal csak azért lett szégyent vallva pirossá.
Nézzed bár szemeit: mi van ottan földi? Az éjfél
Legfeketébb foltját napnak közepébe ha tenném,
Még az lenne talán szeme nyílt fényére hasonló.
Oh Árboc, mondd, s a hajnalt leimádkozom érte,
Elhozom a napot, és minden ragyogásit az égnek,
S itt hagyom érte neked, mert ő maga szép nap előttem."
Igy szólt ő; de nehéz gondok s fájdalmak epeszték
A szomorú lánykát; Árboc pedig álla közöttük
Félig emelt karddal, s így szólt kifakadva boszúsan:
"Vagytok-e még többen s mit akartok fecske beszédűk?
Vagy vígságtokat én megháborgattam-e, hogy most
Rajtam üt e sok nyelv, s fülemet nem hagyja nyugonni?
Hagyjatok el, bizony itt az idő, hogy hagyjatok el már,
És ki ezentúl is háborgat játszi szavakkal,
Annak némavakon hasznosb lett volna születni;
Mert én némává s vakká teszem őtet azonnal."
Ő így szóla, s haragja elől hátráltak az ifjak.
Dember kardra csapott. Még ez végére sem érvén,
Jött maga gőgös Ozúl, a lányt megnézte, s imígy szólt:
"Hah! bizony ok nélkűl sátorban nem marad Árboc,
Kincse van, őrzeni kell. Ifjú, halld, amit Ozul mond:
Add nekem a lánykát, od'adom Zeje lányomat érte,
Énekes, és ragyogó, mint legszebb csillag az égen,
S harmatnál gyengébb, nem volt még férfikarok közt.
És adok öt fiatal hadi mént, mind gyorsat, erőset:
Nyergesek, és aranyos csótárral gazdagok, és bár
Kérj még rá valamit, kész érte megadni vezéred."
Erre felelt szaporán Böngér fia, termetes Árboc:
"Tisztelet, oh diadalmas Ozúl! és hála tenéked;
Hogy Zeje lányoddal megkínálsz engem, utósót
A harc hősi közűl; de bocsáss meg, nem szabadulhat
Árboc ezen lánytól: hozzá van szíve lekötve.
Amit ezentúl még mondasz, fejedelmi ajándék:
Oh de habár paripád mind széltől volna foganva,
S rá csillagos ég közepéből lenne kiszegve
Legragyogóbb takaró, az mégsem kedves előttem
E lányhoz képest. De ha gyáván küzdve találandsz,
Vidd haza őt bízvást, és engem fogj be lovadnak."
Elvégzé Árboc, s így válaszol erre vezére:
"Meg nem gyűlöllek, noha kissé büszke vagy Árboc!
Elvárom harcod hírét; de ha gyáva vivó léssz,
Rajtad ütök, s e lányt feleségűl birja lovászom."
"Nem, soha!" szólt Árboc, s megüté a kardot előtte,
És iszonyú szemeit vérrel tarkázta haragja.
Megfordúla Ozúl, s elmentek az ifjak utána.
Igy mulatának ezek, mikoron már fölkele a nép,
S Ernyei kürtétől hangzott széltében az ország.
Fölrobbant Salamon csattogva királyi hadával,
Jött az erős László, jött Géza, boszúsan eredtek
A rohanó seregek pusztult szélére Biharnak.
Árboc csillapodott, látván, hogy nincs ki boszontsa.
Könnyü ruhát s tigrisbőrt tett paizsára, szelíden
Eltörlé a lány könnyét, s odavitte leülni.
Ő pedig ült kis lábaihoz, s biztatta szavával.
Akkor megnyitván rózsás szűz ajkait a lány
Szólt, s kedves hangját a lég is játszva emelte:
"Bajnok! téged erős, de szelíd atya nemze, s öröm közt
Bíboros alkonyban születél kegyes édes anyától:
Nem bántasz magad, és mástól bántatni nem engedsz,
Hogy jóságodnál rabságom kínja nyugodjék;
Téged azért, mikor istenemet kérlelni borúlok,
Szüntelenűl bizodalmas imádságomba csatollak,
Hogy valamerre menendsz, érezzék fegyvered élét
A csata vérmezején, s rettegjen jőni halálod.
Csak soha erre ne jőj: inkább a kölykes oroszlánt
Vagy dél sárkányát verd föl háborgani, mint a
Hármas bércek urát, s termékeny Hunnia népét.
Csattog az, és fölkelnek ezek, fölkelnek az ifjak,
S a pártás szerető nem fél gondolni reájok.
Nincsen erő, melyet meg nem győznének erővel,
Nincs rohanás, melyet rohanással meg nem előznek.
Csak maga a fejedelmi vitéz, a baltacsapással
Rettenetes László, seregekkel mérkezik és győz.
Oh Árboc, tudom én, hogy Ozulnak népe veszendő,
És te talán meg is átkoznál, ha elérne halálod,
Hogy, noha jól tudtam, nem szóltam semmi veszélyről.
Mondom azért, jőj el, sőt fuss, amennyire futhatsz;
Mert hacsak el nem nyel seregestűl Cserhalom, itt ér
Benneteket s letipor Salamonnak szörnyü hatalma.
Oh jer hát, kísérj el atyám teremébe: talán még
Ott vár, ősz hajait szomorún tépdelve miattam.
Jer, ha elébe megyünk, meglásd, fog sírva köszönni,
Sírva köszönni neked, hogy lányát visszaszerezted.
Váltságúl amit birhatsz, elhozni szabad lesz.
Dúsan térsz haza, s majd ha lovad megbotlik az úton
Nagy testhalmokban, s nehezen röppennek odább a
Jól lakozott madarak, megdöbbensz, kérded az éjtől:
Mely nép táboroz itt? és nem fog senki felelni,
S ím meglátod Ozult, véres képére süt a hold:
Akkor az ősz bajnok lányát tisztelve megáldod,
És a nemzeti gyász mezejéről búsan odábbállsz."
Nem szereté a rab lánytól ezt hallani Árboc.
Mégis visszanyomá lázadt lelkébe haragját,
Fölkeresé a lányka szemét, így monda viszontag:
"Mit mondasz nekem álmokat, oh szépséges Etelke?
Nem tudod azt, hogy szó nem ijeszt el bajnokot? Ember
Kell oda, s öldöklő fegyver; de te mily csapodár vagy,
Hogy fenyegetsz? - A rózsa megint be akarna borulni
S nem tud, mert kebelét melegíti az ifju verőfény,
Harmat reng levelén, és a völgy hű szele ráfú:
Mindinkább kiborúl azután, s bimbója mosolygóbb.
Úgy te szeretnéd homlokodat fellegbe takarni,
S az jobban kiderűl; örömest ráncokba kevernéd
Barna szemöldökidet; de azonnal visszahuzódnak,
Mint délszakra menő naptól a könnyű szivárvány.
Bús, komoly is lennél; de mosolygó kellemek őrzik
Arcaidat, s szebb vagy, mikor ezt elrejteni készűlsz.
Halljad azért, és tudd, mire szánt el tégedet Árboc:
Honnosaid minket nem fognak elérni, vidáman
Ülnek azok hűs csarnok alatt hadi dalra figyelve.
Sok borral társára köszönt, s nem tudja, hogy avval
Issza halálpoharát; mert nincs már, akire gondolt.
Mink azalatt tova száguldunk, s bár jőjenek aztán
Hőseitek, vagdalhatják a visszasüvöltő
Esti szelet, vagy az árnyékot, mely barna homályban
Rengve fut, és hosszú rémmé nyujtózik előttök:
Minket ugyan többé nem fognak lelni, s köszönjék,
Hogy nyilaink által nyomorún nem halnak el ők is.
Én pedig elviszlek tenger szigetébe keletre;
Szózatosabb ott a csalogány, és berke virítóbb,
Lengedezőbb a szél, szebben tündöklik az ég is,
S kis csemetén nemesebb izlés almái pirulnak.
Abba madár sem jő innen; fáradva zuhan le
A sas is arra röpültében, s örvények elisszák
Szárnyait: embernek bajos út, csak századik éri.
S jőjön bár maga, kit nevezél, a baltacsapással
Rettenetes László, s vele honnod ürüljön is, elvész,
S tengeri szörnyetegek fiait táplálja hadával.
Őt, mikor a fényes fegyverben látja leülni
A mélység hala, rámozdul, s közelíti örömmel,
Emberevő száját puha szép tetemére kinyitván.
Csak te kesergesz tán, de haszontalan; ekkor erőmmel
Nem birhat kényed: jobb hát kebelemre borulnod,
És örömet hoznod fiatalságomra sziveddel.
Boldogságomat én tőled nem foglalom ingyen,
Amire vágyad ered, fogod azt birhatni kezemből,
S kedveden áll, Árbocnak rabja, vagy asszonya lenni."
Így szólott ravaszúl, hogy Etelke felejtse hazáját,
És egyedűl legyen ő kebelének gondja, szerelme.
Balgatag! a síkon már megvillantak az ércek,
Por kele, és lobogós daliák vágtattak előre.
"Talpra vitéz!" hangzott szájából gőgös Ozulnak,
"Talpra vitéz!" hangzott az egész Cserhalmon utána.
És kele a kunság zörgő fegyverrel, üvöltve.
Megrendűlt ekkor, s bámulva tekintgete Árboc.
Mint kit aludtából földrázó dörrenet ébreszt,
Úgy kele ő: elröppentek szép képzeletének
Álmai, és gondok, más gondok mint az irígylett
Szerelemé, szálltak habozó lelkére setéten.
Jött fegyverneke, és paripát, dárdát hoza gyorsan.
A fölijedt deli lányka legott elhagyta ülését;
Nem rejté örömét, örömében könnye megindúlt.
A siető Árboc sírását búnak itélé,
Büszkén hordta fejét, s hadi indúlatja hevében
Hagyva előbbi szelídségét nagy zordonan így szólt:
"Sírhatsz, akiket ott megláttál, halni sietnek.
Sírj; de utószor most, örömöd várjon be csatámról."
Igy szólván paripára szökelt, és rendbe vegyűle.
Két részről riad a kürt és csendűlnek az ércek.
Vad recsegésök után örvény szakad a levegőben,
S összeveszett hangok zavarékit hordja visítva.
Fennvillámlik Ozul, haragos pej mén fut alatta.
Sorra megy ő, hadakat rendel, fölkelti az átkon
Szendergő haragot, s az ölés vad gondjait: egyben
Megnémúl az öröm. Cserhalmon rengve, csörögve
Vaskoszorú villog hadijesztő férfi kezekben.
Csak maga gyenge virág az emésztő körben Etelke.
Kétes öröm s bú-fogta remény változnak eszében.
Nem láthat le, kemény hadi férfiak állnak előtte.
Térdre borúl, és kéri kegyét a mennyek urának.
Vesszen-e? Hasztalanúl menjen kérelme szivéből,
S szűz tetemét a harc iszonyú katonái tiporják?
Meghallgassátok gyötrelmiben, oh egek, őtet,
Honját kéri, ti adtátok, ne ragadja el ember.
Hah! de mi csattog alatt! mely nép rohanása közelget?
Vassá váltak az emberek, a sok dárda Bakonnyá,
És nem ló, röpülő sárkány viszi rémesen őket.
Mintha velök hoznák az egész nagy földet, utánok
Mozdúl az, s panaszos porait fölhajtja az égre.
Itt vannak, ritkulva leszáll a porköd: erősebb
Férfiak a vasnál, és a sok dárda Bakonynál
Szörnyebben villannak elő; habosan megy alattok
A délceg hadi mén, üdvözli nyerítve az ormon
Állókat, s meredő füleit hegyesíti reájok.
Nézzétek, kit föd legelől kapcsoltan arannyal
Szép párduckacagány? ki lobogtat kolcsagot ékes
Nyusztkalpagja fölött ragyogó nagy gyöngybe szegezve?
Sasszemeit bátran veti kész seregére Ozulnak.
Ifjú még, a férfiuság nem gyáva mohával
Most barnúl, arcán szépséggel páros erőnek
Dísze virít, de szivét máris nagy gondok emelvén,
Méltósággal jár, s forog a seregeknek előtte.
Ő! s ki lehetne egyéb a hármas bércek uránál?
Ő az! sárga lovát meghajtva hatalmasan űli,
S az büszkén szedi szárait, és alig éri meg a port.
Alföldön született széllánggal vemhes anyától
És versent futa puszta mezőn a könnyü szelekkel.
Most viadalra szokott, s vas-zablát hordoza száján.
Barna tömött felhőn az egekhez tudna rohanni,
Oly sebes és könnyű: Salamon még akkor is ülné;
Mert nincs nagyratörő lelkének semmi határa.
Nem tova, s csak kissé hátrább ősz Ernyei nyargal.
Ernyei, kit késő fiak is tisztelve neveznek.
Kész bajnok, de rokon karok ellen sírva csatázó,
Bús atya, honja egyes sergének mégis örűlő,
Most jól bízva halad mellette királyi urának.
Bölcs és tisztes öreg mellett szép látni az ifjat.
Hajh! csak ez a hévtől inkább ne fogadna tanácsot
És gonosz embertől, Mogyoród nem nyelne rokon vért,
S csontokon ült szellő gyászt nem hordozna határin!
Vagy hova tévedtem? Hallgass el, bánatos érzés!
Győzni tanult hadakat látok száguldani: látom
Veszprém s Tolna merész hadait, Zala népe virágát;
A Duna mellékét látom fölkelni; Fejérvár,
Honni királyokkal még akkor büszke Fehérvár
Gyermekeit magasan rengő dárdákkal. Utánok
Nyitraiak jőnek. Komolyan megy előre vezérök:
Nem ragyogó maga, fegyvereit láttatja ragyogni,
S mennyei végzéshez mérvén a földi hatalmat,
Elszántan, de okos gonddal viszi harcra vitézit.
Tiszteld őt magyar, és neve mondására hajolj meg:
Géza ez, a győztös Bélának idősb fia, jámbor
És örömest vesztő, csak kárán nemzete nyerjen.
Most a dúlt Bihar és véres Tisza népei jőnek
Réz buzogányokkal; mentéik hátra lebegve
Úsznak az alszélben; szemeikben néma boszú ég,
A cserhalmiakat kicsapó szikrája keresvén.
Mért rebeg a szózat Lászlót is közbenevezni?
László, a fejedelmi vitéz, amaz isteni férfi,
Aki kemény erdélyi pejét ugratja közöttük?
Nem föld ád neki lelkesedést: szűz tiszta szivében
Él az erős isten, s a nemzeti ritka dicsőség.
E kettő viszi csendes időn, s intézi csatáin.
Nem villám vagy szélrohanás viadalba menése;
Oly az, mint, ha leszállana, lenne az égnek uráé,
S emberi fegyverrel ha csatázna gonosz fiak ellen.
Arcán lelkének teljes nagysága ragyog, s még
Hódítóbb ez erős ifjúság kellemi által.
Termete nem látszik romlandóságra teremtve:
Szép, magas, és izmos; vállán két bojtos oroszlán
Bőre terűl, széles mellén egymásba harapva
Vastag aranyszájjal; paizsán Pomeránia hőse
Látszik tört fejjel lehanyatlani Béla kezétől.
Béla hatalmasan áll fölemelt dárdával előtte,
Érte sohajt, rá vár a gyenge királyi leányka,
S már-már nyujtja kezét, koszorúját nyujtja kezében.
Kalpagját hamuszín lobogó árnyéka takarja;
Rojtos két saruján súlyos sarkantyuja fénylik,
Jobbjában villog, s perdűl a szörnyü szekerce.
Nézi Ozul, bámúl a nép, elhűlten, ijedve
Kérdezik a halmon: "ki az a hadi férfi közöttük,
Nagy s izmos vállal magasabb a többi seregnél?"
Mint mikor a vizek istene kél, nagy melle kilátszik,
És elnéz hullámi fölött: László is azonkép
Vállastúl magasan látszott a többi seregből,
És ha körűlhordozta szemét, elláta fölöttük.
Három erős apród jött sok fegyverrel utána,
Íját hozta egyik s nyilait puzdrába szorítva.
A másik buzogányt, s rohanó kopjákat. Utánok
Jött, s egyedűl a nagy dárdát hordozta Kelendi.
Szálfa előbb, hegyen állt bokros szép fejjel az égnek,
Ágai közt madarak fészkeltek: most oda fénylő
Gyilkos acélhegy van faragott végére szorítva.
Két kézzel bajosan, s csak alig forgatja Kelendi:
Béla dicső fia azt félkézzel emelgeti könnyen.
Régi hazánk fia ő: unokák! örvendjetek immár
Hallani a harcot, melyet László keze harcolt.
Összemegy a három vezető, komorodva megállnak
A rohanó seregek. Nem máskép csendesedik le
Tengeri partok közt a zajt még rejtegető víz:
Csillám fut tetején; de belűl a nagy hevet érzik,
És iszapos gyöngyös fenekére lebuknak az úszók;
A bölcs kormányzó csillámát messze kerűli,
S könnyü vitorlákkal siet a vészetlen öbölbe.
És ím zaj támad, feketén fordulnak alulról
A vad hullámok, hegyet, örvényt hányva setéten
Tátogat a tenger, fölhíja üvöltve szakállos
Gyermekeit, s iszonyú rohanással harcol az égre.
Nem nyughatnak alúl, fejöket rettegve ütik föl
Tört tajtéka közűl a mélység szörnyü lakói:
Barnúl akkor az ég, s a napfény elfut előlök.
Úgy nyugovának ezek; de vitéz képeikre kiültek
A rejtett haragok, s az ölő hatalomnak alakja.
Jel fuvaték, s egyszerre kitört a gyilkos erőszak.
Félig alájöve gőgös Ozul, s már záporözönként
Csengve röpült a nyíl két harcos népnek ivéből
S a szabados köztért sűrű árnyéka borítá.
Rettentő; de nem ártó harc: fáradva leestek
Porzó lábak előtt a vesszők, csak maga László
Külde ölő nyilat a nagy idegről gőgös Ozulra.
Elment az, s csillogva csapott paripája szügyébe.
A megszökkent ló nyöszörögve rogyott le Ozullal,
S az csak alig tartotta magát, hogy völgybe ne hulljon
Messze vetett heggyel dárdáját földbe szegezvén.
Látták, s rémülten sietének elébe vitézi.
Unta ez ütközetet Salamon, s "a hegyre" kiálta.
"Most ide, aki vitéz, a hegyre kövesse királyát."
És ki ne menne? "Temessük el azt, riadoznak az ifjak,
Aki velünk nem jő" s mennek vetekedve nyomában.
Ernyei szól egyedűl: "Ne siessünk veszni, királyom,
Van laposabb út is, meredek nagyon a hegy előttünk."
"Gyáváknak meredek, nem az a nagy bércek urának."
Igy szól, s egyszersmind nagyot ugrat könnyü lovával
A tüzes ifju király, alig ér vele népe; de mostan
A kunság ordítva lecsap. Száz kopja röpül le;
A megütött paizsok nagyokat döbbenve repednek;
Megrendűl Salamon nyergében, hullnak az ifjak.
Hasztalan, ő el nem csügged, folytatja vivását.
Kardra kerűl a harc, s ím a magyar ifju királynak
Kardvasa villámlik legelől. Sok futna előle,
Meg nem fordulhat: leesik csikorogva sebében,
S hengeredő tört teste lovak lábában akad meg.
Most közelít Árboc, szerelem s harag űzi csatára.
Súlyos karjától leesik Bere, Szondi: lovastúl
Megdől az, s csak alig lesz ment a szörnyü haláltól:
Társai fogják föl sürüen csapatozva nyomában.
Már Salamonra vivé dárdáját Árboc; ijedve
Zúgtanak a távollévők: ősz Ernyei gyorsan
Ott terem, és az ütő dárdát elcsapja szivéről.
Most gyalog indulnak fel többnyire: gyilkos acéllal
Fordul meg Salamon, bántóját szerte keresvén.
Ernyeivel küzd az, s elvágott dárdanyelével
Visszacsap a nemes ősz bajnok képére boszúsan.
Arra rohan maga is, vele fölrándulnak az ifjak
S elleneit víják: a kun vaskarja nem enged,
S hosszu lesz a rövid út a nagy meredekre vivóknak.
Géza tovább lekerűl népét kímélni ohajtván.
Hosszu de biztos utat választ a hegyre: vasazva
Megy négy szegletben roppant dandára, s tömötten.
Nincs akadály, melyet meg nem nyomhatna. Előttök
Bátor Opos száguld, s csak alig zabolázza haragját.
Menne, rohanna, röpülne, de nem hagyhatja vezérét.
Messze kerűld idegen föld gyermeke, messze kerűld őt!
Irgalmatlan erővel jár a harci veszélyben,
S még kezeit soha ellenség nem hagyta el élve.
Gyors vágtatva jön egy csapat a dandárra: erősen,
Bár lassan, megnyomja, s halad bölcs Géza közöttök.
Bátor Opost már a megölöttek vére borítja.
László közre marad, s így haddal szerte körűl van
Véve Ozul. Hármas ropogással csattanik össze
Két heves ellenség. Iszonyú torkokkal üvöltöz
A győztös harag, és nyomorultan jajgat az inség,
Cseng, törik a fegyver, döbög a pajzs, harsog az érckürt,
S a levegő nem elég a sok hadi hangot emelni.
Gyilkos népek alatt nyög Cserhalom, oldala síkján
Vas lábú paripák dúlnak: port verne, de vérrel
Páros az, és letapadva borúl a gyenge füvekre.
Villámként fut s csattog Ozúl a rengeteg ormon.
Nincs helye, száz helyen is lecsap a seregekre gyakorta.
Majd itt, majd meg amott tündöklik fegyvere: vissza
Verdesi a közelítőket, s biztatja vitézit.
Mint mikor a nádas tetejét szél űzi, zavarja,
Úgy kevereg s mozog a kelevéz s kard: ő buzogánnyal
Döngeti elleneit, s valamerre megy, a zaj, erőszak
Ővele jár: ott a rontó csata mérge. Miatta
Csak lassan kelhet Salamon. Még messze hegy alján
Harcol Géza; de László jő veszedelmes erővel,
S a lecsapó katonák nem győzik elállani utját.
Jő legelőbb egy könnyü csapat. Kopjázva vet ellent
Bajnokival László, azok egymást érve lehullnak
Kopjavetési miatt; de vadan jő Cserge vezérök,
Mint hegyi szálfa, magas lobogóval messze kitetszvén.
Kétszer vet Lászlóra gerelyt, harmadszor eléri
S rettenetest hangzik Lászlónak pajzsa; de vissza
Rántja ez a kopját, s rohanón Csergére hajítja.
Cserge bukik vesztére: saját vasa száll be ropogva
Homloka nagy csontján, s ő félrezuhanva lefordul:
Fut lova, és az üres nyerget szomorún viszi hátán.
Béla dicső fia megy tova, s már öldökli, zavarja
A másik csapatot. Katonái zajongva nyomulnak
Dúló bárdja után, s a kunság elfogy előttök.
S ím más hadnagy jő feketés vaslapba ruházva,
A csendes Kobut, és Lászlóra szökelteti ménét.
Régi vitéz lassú ártalmat hordoz eszében,
S nem kis erőt agg karjaiban. Rémítve csörömpöl
A páncél testén; László paripája megugrik,
S már Kobut a kelevézt derekához méri hegyével.
El sem véti; de Lászlónak peje ujra megugrik,
S elrohan a kelevéz üresen. Nem késik, azonnal
Megfordul Kobut, és tova tér Lászlónak előle.
Most meghajtja lovát László, s a szörnyü szekerce
Fölkel ölő vágásra; Kobut nincs itt, hogy elérje.
Távolról rohan ő sarkantyút adva lovának,
S a kelevézt magasan László arcára feszíti.
Mindent félrevet ez, kinyitott baljába szorítja
A vékony kelevézt, s Kobutot vele húzza magához.
Akkor jobbjával leesik nagy bárdja Kobutra,
S amint megszegi vassisakát, nagy része kicsorbúl,
És lereped. Kobut elszédűl, s a másod ütésre
Megcsörrenve ledűl, s ősz fürtei vérbe borulnak.
Béla dicső fia megnézé, s így monda: "Merészen
Harcola bajnokiért az öreg, s tetemökre borult le.
Meg ne tiporjátok ti Biharnak gyermeki őtet.
Nem harcol többé, temetését várja porában."
Igy szólt, s elkerülék az elejtett testet az ifjak.
Ő pedig a repedett bárdot levetette, s Kelendi
Jött a nagy dárdával elő. A harmadik osztályt
Kergeti már László. Dárdáját félve kerűlik
A kunok, és mással keverednek harcba körűle.
S ismét jő egy hadnagy, erős magzatja Cikának,
A rohanó Dember; de nem ellene, népe felé csap,
És Bihar ifjai közt száguldoz véres acéllal.
Ellene megy László oldalt fordítva futását.
Hallja zaját Dember s nem fordúl vissza, tovább megy
Mint a vízszakadás, a völgyi vitézeket űzvén.
Nem retteg dúló csapatok közepébe rohanni,
Csak maga rettenetes László, őt futja, kerűli,
És dárdája elől bátor katonáin utat tör.
Hasztalan! ott terem ez. Haloványság űli az ifju
Arcait, és most éltében legelőször ijed meg.
Megfordúl; de remeg sastoll lobogója fejével.
Rettentőn közelít dárdás László is azonban,
A rezzent levegőt zúgó rohanása hasítván.
Mind Demberre kiált a kún, s ő rendbe szedődvén
Helyt áll, régi dagályával fölkelti haragját,
S a hosszú kelevézt szúrásra feszíti; de László
A szúró kelevézt ügyesen föltartja paizzsal,
S egyszersmind suhogó dárdáját szörnyen emelvén
A nyakszirten ütött Dembert megsujtja: lovastúl
Eldűl a nyomorult, a völgybe hat ölnyire bukván.
A nagy erőszaktól Lászlóval tántorog a ló,
És lerogy összeszorúlt páráját nyögve kifúván.
Szép, míg déli tetőn áll a fiatal fa, verőfény
Járja fejét, lombjának zúgva hizelkedik a szél,
S gyenge virágok bujnak elő hűtözni tövénél
Harmatos árnyékban; de hamar jő ellene szélvész,
S forgó harcaival csikorogva kirántja tövéből.
Akkor napfénytől elhalnak az ifju virágok,
S hervadt lombjai közt szomorúan hallgat az alszél.
Szép s ragyogó voltál Dember te is a magas ormon.
Most az erősebbnek nagy sujtására ledőlvén
Éktelenűl nyomod a földet, hova rablani jöttél,
S majd beköszöntenek a véres por férgei hozzád.
Új paripára szökik László, ijedezve kerűlik
Rettentővé lett karját a vert hadak. Ortos
A negyedik hadnagy, jövetét nem merve bevárni
Megszalad. Oktalan! a dárdát nem tudja kerülni:
Az derekába merűl, s gonosz élét elnyeli gyomra.
Még ki van, aki merész karját Lászlóra kinyujtsa?
Hol vagytok, kiket a delelő nap láta örülni,
És elbujt rablástok elől? Hova lettetek ádáz
Bajnokok? a hírért ki csatáz meg Béla fiával?
Nincsenek! a szaladás legutósó gyáva reményök.
Még maga harcol Ozul, s László katonái elesnek
Karja miatt. Elesik szeme fényit vesztve Zavartag
És Kaba, és az erős Kurzánnak erős fia Dombi.
Jött Kalló, sebes örvényként forgatta kezében
A láncos buzogányt, s az messze röpülve halálos
Gombjával szaladók hátát döngetve bezuzta.
Most meglátta Ozult, s csörgő láncára eresztvén
A sujtó buzogányt iszonyún jártatta fejénél.
Ezt is Ozúl, az ütést kikerülvén könnyü bukással,
Mellben vágta, s szivét ketté osztotta. Legottan
Ingadozott Kalló, s buzogánya magára csapódván
Láncával betekerte nyakát. Rávága Ozúl még,
S az lezuhant. Érted hala meg, szent földe hazámnak
És el nem jajdúlt, fenyegetve borúla porodba.
Látták a szaladók, s ordítva siettek Ozulhoz,
Ő haragos szemeit forgatván harsoga rájok:
"Im gátot vetek a holtakból, még hova futtok?
Élni talán? Ide hát! még itt élet van előttem.
Elvész, aki szalad: szaladását éri halála."
Monda s erősített lélekkel vitte vitézit.
Új harc támada most. Elbúsúlt lelkek ijeszték
A győzők erejét. Valamint mély poklos üregben
Hol szilajúl sívó ördögfiak üldözik egymást,
Oly vala itt a zaj viadalmi körében Ozulnak.
Látta, de nem kerülé ezt a fejedelmi levente.
Kardot rántva csapott közepébe s kiáltoza fennyen:
"Jer neki, büszke vezér, vagy szívedet add meg előttünk."
S íme egész seregek mérgét hordozva szivében
Eljöve gőgös Ozul. Mint pusztai borzas oroszlán
Megrohaná Lászlót, s paizsát elverte kezében.
Visszacsapott ez, s most vasaik veszedelmes erővel
Összetalálkozván a léget messze betölték
Rémítő csengésökkel. Borzadva remegtek
A lobogók, s fejeikre halál árnyéka setétűlt.
És ha mikor Lászlót megszédíthette halandó,
Most vala az. Diadalra szokott vágása Ozulnak
Bal vállába hatott, s vérét mellére kiontá.
Már László keze is vágásra szegűle, de látta
S elkerülé Ozul a villámló kardot azonnal
Félrébb szöktetvén, és új rohanásra irányzott.
Nem várá emez, ellene ment és monda: "Ne örvendj
Véremen, ellenség, fejedet viszem érte hazámnak."
Igy szólt s egyszersmind megelőzve csapásit Ozulnak
Hármas erőszakkal leütött nagy barna fejére.
Szélvész markában kard nem sujthatna nagyobbat:
Ketté vágta fejét, s mellcsontját érte hegyével.
A hasadott fejjel leesett nagy teste Ozulnak,
S melyen büszkén járt, lett a rút porral egyenlő.
Nézték, s nem láták többé katonái csatáját,
S teste körűl keserű szívvel harcolva elestek.
Cserhalom a meredek helyen is már meg vala víva,
A vérben fürdött Salamon fölütött az oromra,
Elfoglalt ragyogó zászlót lobogatva kezében.
Már csak tetteiből vélnéd országok urának:
Mindene tépve vagyon, tetemén nincs semmi királyi.
Itt is megszalad a kunság, más részen előttök
Áll a széledező dandárral Géza, s Oposnak
Életvesztegető buzogánya kopog le fejökre.
Merre, hová? nincs út, menedék nincs, gyász van előttök,
Gyász nyomaikban: dőlt feleiknek szörnyü halála.
Árboc is, a szomorú csatazaj zendűlve fülében,
Megfuta Ernyeitől, s rabját fölkapta ölébe.
Vaddá lett veszedelmében, nem hallgata szóra
S nem vala mint ezelőtt szerelemmel képe mosolygó;
Féltés ült azon, és vesztő borulása szivének.
A lány esdeklő szemeit most senki sem érté,
Tajtékzó paripán lebegett reszketve sikoltva,
Vad szél hordta haját, vad szél hordozta ruháit,
S a bajnok vas karja feküdt bús keble verésin.
Fenn vala már László, s vállát bekötözni leszállott.
Most hogy előtte rohant a lány gyötrelmivel Árboc,
Rá iszonyú szemeket vetvén végezte kötését,
S lóra kapott. Hangos dobogását messze kihallá
A szaladó Árboc. "Haj! hát elvesztlek Etelke,
És az írígy végzés téged sem hágy meg ölemnek?
Vesszek el inkább, és te is akkor vessz el előttem."
Igy szól, s visszatekint, s fél dárdavetésnyire látja
Gáttalan űzőjét villogva nyomába rohanni.
Még egyszer meghajtja lovát, s keseredve szorítván
A lányt melléhez legutósó harca elől fut.
Mindinkább közelít a zaj. Már méri fejéhez
A kardot László. Még jókor visszacsap Árboc,
És a gyilkos ütést vasa elhárítja fejéről.
Ekkor tágúlást lelvén a lányka, öléből
Földre szökik szaporán. S most Árboc szembekerűlve
Harcol oroszlánként, melynek fölverte tanyáját
A környéki vadász. Jó fegyvere mint az ölő láng
Villog markában s Lászlónak melle felé jár.
S mintha tanyát ottan kívánna felütni örökre,
Mind csak azon fárad; mélysége kecsegteti, abba
Vágy belahatni s szivét onnan kicsikarni vasával,
A szivet, a lánynak, mint vélte, ha veszne, jutandót.
Harca dühösb vala mint ártó. Vas várra csatázott,
Mely iszonyú csengésekkel felel a sok ütésnek.
Nem hever a legerősb daliának jobbja is addíg;
Dúlja, emészti az őt és megfárasztja sebekkel,
Hogy végtére betört házként nyergére leroskad
S tündér vágyaiból a halál veszi által az omlót.
Csak maga állt már a győző s harc-nyomta lováról
A vérsíkra leszállt. A lányka elébe borúla,
És köszönő ajakát az örömnek hangja futá el.
László a remegőt kegyesen fölemelte magához.
Az kipihent karján, s a holt Árbocra tekintvén
Megszáná esetét, s így szólt jó lelke hevéből:
"Oh ha szabad még kérni nekem, hálával adósnak,
Hagyd nekem e holtat: gondom van hűlt tetemére.
Nem volt ő zordon, szerelem szép szózatival jött
Lábamhoz, s mikor úr lehetett kényére, rabom volt.
Tán vétkes s büntetni való, hogy rablani eljött;
Ámde kiszenvede már: én őt kis csörge patakhoz
Eltemetem s lobogós dárdát tűzök le porához.
Fölszedem a kikelet rózsáit, a parti virágok
Bokraival sirjára teszem. Hervadjanak ott el,
Mint ő is szomorún elhervada ifju korában."
Megfogadá a fejedelem, s enyelegve imígy szólt:
"Hát a győzőnek mi jutalmat szána Etelke?
Nem fog-e Cserhalom neki is szentelni virágot,
Mely hervadjon bár, más szebb kelhet ki porából?"
Szebb vala ő, mint tudta, s szivet csábíta szavával.
Megnézé a lányka, szemét lesütötte ijedve.
Visszaesett a szó ajakán, a gondolat elhalt
Lelkében, s piruló arcát égette szemérem.
És mikoron mégis felelését várta mosolygva
A diadalmas hős, rebegő lágy hangon imígy szólt:
"Fejedelem! csak holtaknak kell adni halotti
Tiszteletet, s gyászos koszorút a hervatag ágból.
Élő háladatos szívvel tiszteljük az élőt,
S a győző neve kedves hang: leborúlva nevezzük."
Látta pirúlását László, s nem enyelge továbbá.
Mint a tiszta harang kedves csengései, gyöngén
Hangzott a rebegő lánynak szózatja fülében
És lelkébe hatott; de az érzés könnyü hatalmát
A nagy gondolatok kiveték tusakodva eszéből;
Mégis szép szemeit nem merte bevárni szemével;
Harc-koszorúzta fejét a szűnő zajra fölütvén
Szerte körűlnézett, de futókat nem mene űzni.
Néma szelídséggel vezeté atyjához Etelkét,
És az öreg harcos karjába fogadta leányát
Elvetvén gondját, mellyel volt nyomva, szivéről,
S így szólt elboruló szemeit magas égnek emelvén:
"Mért mondott nyelvem panaszos szót ellened oh ég!
Nem büntetsz te, megáldottál bánattal, örömmel,
S most a bánat után tisztább örömekre derűlök.
Oh már nem lesz üres vénségem, mert velem vagy,
És a puszta lakot szavaid lágy hangja betölti."
Igy minden részről az örömnek napja beállott.
Elragadott fiak és hölgyek rokonaikra borulván
Gazdag örömkönnyek folyták a bajnokok arcát.
Nincsen már csata. Rémítő hűs csendben alusznak
A rohanó daliák. Szél nem mozgatja meg őket.
És most néma dicsőséggel lépdezve közöttük
Összejön a három győző. Bámulva tekintik
Egymást, mint kiket a villongás messze szakasztott.
Hosszú pálya, halál pályája terűle közöttök,
És iszonyú jeleket vágott a harc keze rajtok.
Összejövének most, s népestűl térdre borulván
Hálát zengettek diadalmas ajakkal az úrnak.
Ők kiket annyi halál meg nem fáraszthata, kikkel
Nem birt a hadi vész, az idő mélyébe merültek,
S hamvaikat már a szellő sem lelheti többé.
Még maga áll a hegy, tetején sok század után is
Véren nőtt fűvel koszorúzva uralkodik a hír.
Vajha, midőn odatér honnunk fia, el ne felejtse
Őseit, és szabadabb lélekkel zengje utánunk:
Cserhalom, a te tetőd diadalmak büszke tetője!
1825. április-május
