2013/2. hét

Bobula Ida: A mi határunk

Midőn az Úr ez országot teremté,
Gránit-hegyekből vont köré határt.
Határt, amit el nem mozdíthat senki,
Falat, minek az emberkéz nem árt.

Égy ezredévig éltünk itt e földön,
Az istenkéztől vont határ alatt,
Míg jött a béke és azok, kik győztek,
Nagybölcsen új határt alkottanak.

Piros irónnal húzták Trianonban.
Az Isten nézi, mosolyog és vár -
Előbb-utóbb majd megmutatja nékik: -
Hogy az Övé az igazi határ.

2013/1. hét

Flórián Csaba: IMA

Óh! Ne engedd számba folyni
a felhígult erkölcsök szennyvizét
és igazítsd el tántorgó lépteim,
de rövidítsd meg utam, vergődésem
a gyászos reménytelenségbe. Ámen.

2012/52. hét

Babits Mihály: Áldás a magyarra

Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.

Máskor is hevert már elkötött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.

Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.

Él a nagy Isten és semmise megy kárba.
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.

Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb...

2012/51. hét

Wass Albert: Karácsonyi Fohász

Kedves jó Megváltó Atyánk!
Szépen kérlek, nézz le miránk.
Hallgasd meg a kicsi Hubát,
ki tiszta szívvel kéri Urát!

Ó add, hogy e nagyvilágon
az emberre béke szálljon.
Óvón terítsd széjjel kezd
messzi szülőhazánk felett.

Térden állva esedezem:
hazánk megint otthonunk legyen,
s fáradozást feledve mind
hadd lássuk meg szeretteink.

Kérlek, Uram, add áldásod,
és óvjad a Raab családot.
Áhítattal kérlellek én
szent karácsony éjjelén!

2012/50. hét

Édesanyám, lelkem...

Édesanyám, lelkem, ne sirasson engem,
Erdélyországba kell mennem.
Felszabadítani székely rabtestvérem'
A Maros és az Olt menten.

Gyönyörű lesz az a találkozás,
Ha majd egykor viszontlátjuk egymást!
Elindulunk együtt a szebb jövő felé,
Kincses Erdélyország felé.

Elindul a menet hosszú, magyar menet,
Még a nap is lesüt rája.
Utána egy vonat, hosszú, magyar vonat,
Horthy Miklós parancsára.

Éljen Horthy! Kiált minden torok,
Minden felől hangzik: Isten hozott!
Ott áll minden magyar, virág a kezében,
Könnye csordul örömében.

2012/49. hét

Juhász Gyula: Pozsony
Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a múlt.

A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.

Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,

Hol most új bánat árvul a ligetben,
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.

2012/48. hét

Babits Mihály: Erdély

Rólad álmodtam, Erdély,
kamasz koromban, Erdély,
messzirül süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregyéjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanuló lakásom.
Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtös kalácsát
s a tordai pogácsát.
Ismertem színed, Erdély,
tündérszín őszöd, Erdély,
üveg eged metélő
csúcsaid gyémánt élét.
Most versbe szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod határát
sorompók el nem állják.
Öreg pilóta, Erdély,
ül így gépébe, Erdély,
mégegyszer ifjúsága
tájain szállni vágyva...

Habár odáig, Erdély,
el nem érhetek, Erdély,
hol régi lusta sziklám
ma is emlékezik rám.
Oh messze, messze, Erdély,
messze még a nap, Erdély,
hogy teljes lesz a munka
s az igazság se csonka.

2012/47. hét

Juhász Gyula: Csáktornya

Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrínyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.

Az erdő áll még, ősi koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
De földdel egyek már az ősi bástyák,
S reményeinknek földje oly kopár.

Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazán, s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart,

És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!

2012/46. hét

Hajas István: Ne sírj, Anyám!

Anyám, ha erre Nyugat felé nézel
S hiába várod bujdosó fiad,
Ne sírj Anyám, ha borús még az égbolt,
Egyszer felderül, egyszer felvirrad.
Egyszer, ha majd az ajtódat kitárod,
A hajnalpír az arcodra ragyog:
Ott áll előtted fiad, akit vártál,
S kiáltom: Anyám! Ne sírj, itt vagyok.

Hoztam a hajnalt, amit várva-vártunk.
Zokogva léptük át a szent határt.
Amerre jöttünk, ölelő karokkal
Egy eggyéolvadt nemzet lelke várt.
Ezernyi kérdés szállt el az ajkakról:
Mi van fiammal, jön-e az uram?
Kisunokámat hozza-e a lányom,
Hát a vejemmel, menyemmel mi van?

Jönnek. Mind-mind és örökbékét hoznak,
A bujdosásból Krisztus visszatért.
Ne sírj, Anyám, ha apám nem jöhet már,
Halálba ment a magyar nemzetért.
Ne sírjatok, kik mindhiába vártok!
Virág fakad a hősi sírokon.
Vérünk és könnyünk nem folyt el hiába,
Magyar áll őrt, az őshatárokon!

Anyám, nem lesz több rémületes álmod,
Szent küszöbödön őrködik fiad.
Hősi síroknak békés álmodói
Pihenjetek meg - hazátok szabad!
Testvérkarokkal - magyart átölelni
A bujdosóknak hada hazatart.
Amerre járnak, örömkönnyes arccal
Zengik, hogy: "Isten, áldd meg a magyart!"

2012/45. hét

József Attila: Nem, nem, soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

(1922. első fele)

2012/44. hét

Babits Mihály: Csonka-Magyarország

Bár lenne a hangom tiszta és éles, mint intő csengőké!
A tiétek
zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az
Ércbálvány előtt!
döntsön az erőszak!
s döntött az Erőszak...
mi jogotok beszélni többé?
Nekem van rá jogom!
ti elhánytátok a Kiáltást: mint bolond a fegyverét! nem
kiálthattok már:
én elkiálthatom:
Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó
trombitája! szólj!
falak, omoljatok hangjaitól!
gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában!
mert
borzasztó az Igazság a gerincekben!
mit érnek a ma-épített falak körülöttem?
ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a hegyekben!
árad a vizekben!
Óh tiszta, éles trombita, zengj!
ne hallgass sohase!
egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se! mint
ahogy nem
hallgat a fájás az idegben, míg megvan a betegség...
nem hallgat a vonzás a kőben, hogy természetes
irányában essék...
nem hallgat a madár, míg fészkébe nem tér...
nem hallgat a folyó, míg tengerbe nem ér...
nem hallgat a szél,
míg él...

Nekem van rá jogom!
Én elkiálthatom:
"Igazság!"
Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a
fegyverét, szegény testvéreim!
s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta
kezetek, meztelen
mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát
ütheti esztelen
sem lázadni nem tud, sem meghajolni az
Ércbálvány előtt igazán -
de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám?
Van-e reményed abban?
a sötét utakban?
Nem! - Csak a napban!
mely éget a kövön és ragyog a patakban.
Ti azt mondtátok: Döntsön az erőszak!
s hangotok zavart most, mint mocsarak habja.
De én azt mondom: dönt majd az erős Nap!
Kitárom tiszta szavamat a Napra.

Ti eldobtátok a trombitát
de a trombita zeng tovább,
zeng, nem a ti kezetekben,
hanem a vízben, a hegyekben,
Erdélyben, Felvidéken,
az égen,
s bennem!
Én sohse mondtam: "Dönt majd az erőszak!" -
most mondhatom:
"Nem! Nem!"