Olyan verseket, dalokat helyezek el ide, amelyek segítik az igazi magyarok visszajövetelét, a honi magyarok segítése érdekében. Olyan honlapokat helyezek a linkek közé, amelyek véleményünk szerint nincsen benne hazugság, csak teljes IGAZSÁG!
„A pályázat célja a debreceni intézményes zeneoktatás létrejöttének 150. évfordulója tiszteletére egy olyan dal és a hozzá kapcsolódó produkció elkészítése volt, amely megjeleníti a kortárs zene és a debreceni zenei élet sokszínűségét, különböző zenei stílusok ötvözésével, alapvetően a pozitív európai, magyar és debreceni értékek felmutatásával, tükrözve a jelenkor hangulatát.”
Nyár-éjszakán a grófi szérün
Reccsen a deszka-palánk
S asztag-városban pirosan
Mordul az égre a láng.
Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,
Nincs párja, napja, neve.
Fut, reszket a riadt mezőn
Az égő élet heve.
Koldus, rossz álmú zsellér ébred,
Lompos, bús kutya csahol.
Az egész táj vad fájdalom.
S a gróf mulat valahol.
Szenes kalászok énekelnek
Gonosz, csúfos éneket:
„Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én neked?”
„Mért fáj neked az égő élet?
Nincs benne részed soha.
Ne sírj, grófodnak lesz azért
Leánya, pénze, bora.”
„Ne félj, a tél meg fog gyötörni,
Mint máskor, hogyha akar.
Élethez, szemhez nincs közöd,
Grófi föld ez és magyar.”
S mégis, amikor jön a reggel
S pernyét fújnak a szelek,
A grófi szérün ott zokog
Egy egész koldus-sereg.
Siratják a semmit, a másét,
- A gróf tán épp agarász -
Érzik titkon, hogy az övék
E bús élet s a kalász
Szomorúan jár-kel benned a költő,
Sok régi búja mélyből felfakad,
Már alig hitte, hogy meglátja benned
A sziklaerős, ódon házakat.
Ha véletlenül kalapom is lenne,
Mint másoknak van, levenném ma itt,
Mert akkora öröm és gyász van bennem,
Hogy azon még a sírás sem segít...
Beteg vagyok, már közel a halálom,
De megköszönöm, édes Istenem,
Hogy Mátyás szobra előtt meghajthattam
A letisztelgő, őszülő fejem.
Nem is tudom, hogy hány Mátyás kellene
Ma ide, s mennyi férfi, mennyi kard,
Mert siratni kell bizonytalanságban
A roppant hős, de maroknyi magyart...
Jól van dolga a mostani huszárnak,
Nem kell szénát kaszáljon a lovának,
Mert a széna porcióba van kötve, van kötve, de van kötve,
Gyere rózsám, tedd a lovam elébe!
Édesanyám, ki a huszár, ha én nem?
Ki nyergeli föl a lovat, ha én nem?
Fölnyergelem aranyszőrű lovamat, lovamat, de lovamat,
Lerúgatom véle a csillagokat.
Ábrányi Emil : MÁRCIUS TIZENÖTÖDIKÉN I. Minden napot megáldjon a teremtő, Melyben nem ér bennünket semmi rossz, De azt legjobban - mind a két kezével Mely téged, nagy nap, nékünk visszahoz; Igaz, hogy már csak emlék vagy. Letüntél, És helyedet rég elfoglalta más. De ami szent, idő nem árthat annak: Vallássá lesz, mint a feltámadás.
Forró lelkekből fölcsapott az érzés, S a bús országot fény ragyogta be; Önként fakadt föl, mint ahogy tavasszal Virágot hajt a föld meleg szive. Erőszak nem dúlt, bíbor vér nem ömlött, Tűz nem rombolt békés házfödelet: Nem lángolt más, csupán a mámor pírja, Mint hajnalfény az ébredők felett.
Szabadság napja volt e nap, sugárzó Tört láncokon s eggyé forrt szíveken! A napnak is van foltja, ámde abban Nem volt mocsoknak egy paránya sem. Megváltozott mintegy varázsütésre Az addig önző, törpelelkü kor; Emelkedett mindenki: félistenné Vált a nemes, - és polgárrá a pór!
Amit ma tán sokan nem értenek már, Vagy nem hisznek, megtörtént a csoda: Nem volt különbség gazdag és szegény közt, Együtt örült kunyhó és palota. Mint a keresztség első századában Minden hivő egymás testvére lett: Nálunk is! Azt Jézus müvelte és ezt Másik megváltónk: a honszeretet!
Szép március! Ihlesd meg a szivünket, Szabadságoddal hadd legyen tele! Reszkessen át valónkon, mint a napfény, Mint ibolyáid édes fűszere. Sértés, viszály, gyűlölködés ne bántson. S ha van sebünk, mely fájó tűzzel ég, Takarjuk azt el! Egy-egy ölelő kar Hadd fogja át, mint élő kötelék!
Mindaz, mi szép volt és fenséges akkor, Lelkünkre hasson és emelje föl! Igy látva minket, még az ellenség is Egy percre bár - feledje, hogy gyülöl. Tanulja meg tisztelni nemzetünket, Népünk előtt emeljen kalapot. Testvéri láncban, jertek, ünnepeljük E legdicsőbb, e fényes, nagy napot!
II.
Nincsen ott örök tél, hol nap heve lángol; Hosszú fagy fölenged izzó sugarától, S koszorúját hozza rózsás kikelet. Csüggeteg lemondás örökös, zord rabja Nem lehet a szív sem, - míg szabadság napja - Visszatérsz: ragyogni nemzetünk felett!
Róma rabszolgái egy napot megűltek Lánctalan vígsággal: lakomára gyűltek S a gyönyört, a mámort itták szabadon, Aljas napi gondot, rút viszályt feledve: Igy merül a lelkünk emlékezetedbe, S álmodunk nagyságról a Te napodon!
Az idő mély tenger: a jogos, a téves, A nagy és a hitvány egyaránt belé vesz, Buborékként pattog élet, esemény... De te úgy állsz benne, mint a gránit-szikla, És magányos sasként száll föl csúcsaidra Egy-egy hozzád méltó sóhaj vagy remény!
Te, ki láttad folyni Caesar gőgös vérét, S két táborba verted Róma szenvedélyét: Testvérré te tetted a pártos magyart. Tetszhalott egysége új tettekre éledt, És a végromlásban még erősebbé lett, Tömörebb a láncnál, mely húsába mart!
Soha föl nem támad Magyarország népe, Ha te akkor nem vetsz lángot a szivébe, Hogy a Golgothán is védje igazát. Szent lélek szállott így az apostolokra... Ki honáért nem halt, vándor-botját fogta, És hirdette buzgón, híven a hazát!
Európa bámult a maroknyi népen, Mely hőssé lett harcán, naggyá börtönében, S hóditott gyászával, amikor bukott. Győzőjét, bakóit nyíltan megvetette, De a bujdosókat vállaira vette, S meghordozta büszkén Kelet és Nyugot.
Nagy idők nagy napja! Megbecsűljünk téged, Mint a legtündöklőbb, legdrágább emléket, Mely a multból intő például maradt. Valahányszor jössz a tavaszodó évvel, Úgy köszöntsünk téged, lelkünk gyönyörével, Mint a tűzimádó a napsugarat!
Legyen a magas hit új feltámadása Az a kor, mely most jön! Lelkesedve lássa Márciusnak egy új, még szebb iduszát! Ami most csak emlék, legyen újra tetté, Tavaszi viharrá, üde fergeteggé, Mely tisztítva száguld a világon át!
