péntek, október 28, 2011

2011/ 43. hét

Petőfi Sándor: Székelyekhez

A köröskörül sötét felhő az égen,
Egy magányos csillag ragyog középen.
Az a csillag ott a magyar nép képe,
Kit idegen népek vettek középre.

Nagy a világ, és testvérünk nincs benne,
Nincsen, aki bajainkban részt venne.
Dehogy testvér a magyarhoz a világ!
Ellensége minden ember, akit lát.

Ha a magyar is elhagyja a magyart,
Nem lesz akkor olyan, ki vele tart,
Ugy eltűnik, mint az égrűl a csillag,
Ha a sötét felhők reáborulnak.

Föl, székely, föl, közös az ellenségünk,
Tinektek is az árt, aki minékünk,
Az vert vasra titeket, aki minket,
Együtt törjük szét a közös bilincset!

Mert végtére szabadokká kell lennünk;
Hadd legyen az egész világ ellenünk!
Bennünket az még kétségbe ne ejtsen,
Hisz velünk van az igazság s az isten.

Mutassuk meg: a magyar nem olyasmi,
Mint a gyertya, mit el lehet oltani;
A magyarnak élnie kell örökké,
És nem szabad rabnak lennie többé!

Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel;
Ki néz vele szembe, ha nem a székely?
Hisz a székely ősapja volt Attila,
Kit úgy híttak, hogy az isten ostora!

Hiába, Bécs, hiába van gazságod,
Küldheted ránk a rácot, a horvátot;
Állani fog, állani fog Magyarhon,
Élni fogunk, élni fogunk szabadon!

péntek, október 21, 2011

2011/ 42. hét

Padányi Viktor: Megyünk -e már bajtárs?...

Amikor csörömpöl körülötted a gyár,
Amikor lelked lopva hazajár,
Mert itten lassan szétőrli a Gép...
Mikor álmaidban felrévül a kép,
Amelyen fegyveres, sisakos katonák
Ritmusa dübörög kaszárnyakapun át,
Mikor fáradt vagy, fogytán a hited,
Mondd, bajtárs, ilyenkor fáj a szíved?

Mondd, Bajtárs, borzong-e benned a bánat,
Amikor jajgatni hallod a hazádat,
Amikor bennünket sikoltva hívnak,
Mikor odahaza magyarok sírnak,
Amikor szenvednek a hozzánk hívek,
Mikor börtönökről szólnak a hírek,
Mikor őrjöng otthon száz gyűlölt bakó,
Mikor eszedbe jut négy véres karó
Újvidék piacán...

Mondd, Bajtárs, mikor tudod, hogy várnak,
Mondd, Bajtárs, borzong-e benned a bánat?
Mondd, csordul-e még ki könny a két szemedből,
Amikor nemzeted bús himnusza zendül,
És a fájdalomból maradt-e benned
Valami, ami tűr, ég, fáj és szenved,
Amit ébren talál a leszámolás,
Amelyen keserű, megkínzott szíved
Majd kamatostul mindent megfizet?

Mert ha így van, Bajtárs, sóhajos melledre
Hadd üljön a bánat kínzóan, szenvedve,
A torkodra szökő fájdalom hadd fájjon,
Acélkarmával a kín hadd vájjon,
Ne bánd, ha mocskos vagy, söprögető cseléd,
Összevágott szájjal álld tovább a cserét,
Dugd el a lelkedet valahová mélyen,
És várj, Bajtárs, némán, dermedten, keményen!

Mert eljön az idő. A várvavárt óra,
S a mi szánkon, Bajtárs, ne csendüljön nóta.
Nekünk nem kellenek lelkesítő szavak,
Rendbe-sorba állnak újra majd a hadak,
Fellángol újra a senyvedő zsarátnok,
Az istent-idézők, humanisták, szentek,
Békeapostolok, megbocsájtó lelkek,
Könyörgés, sikoltás, meakulpa-ének...

Pusztulni kell az idegen szemétnek!
Minket nem hat meg majd az elkésett bánat,
Aki magyart gyilkolt, annak nincs bocsánat!
És jöhet majd tűz, gáz, nem számít az élet,
Jöhet rombolás, atom, utolsó ítélet,
Jöhet dögvész, halál, temetetlen halom,
Vér... Sár... bánat... pokol, őrjöngő fájdalom,
Hiszen — otthon síró édesanyánk vádol,

Tiprott menyasszonyok gyalázata lángol,
Vádol kisgyermek sovány, vézna karja...
-- Csak még egyszer zengjen a riadó hangja,
Csak még egyszer puskát markoljon a kezünk,
Bajtárs! Akkor — megyünk!

péntek, október 14, 2011

2011/ 41. hét

Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni, tudod mit jelent?
Magasba vágyva tengni egyre - lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami
Sok százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak.

S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefényü fátylat szövögetnek...
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre...
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodozva róla: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!...
Csalódni mindig, soha célt nem érve.
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait....
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek.
De döntő harcra nem elég erősnek:
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a színfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag...
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
- Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! -
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében.-
Hogy miért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!....
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -
S amikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat...
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem.
Nagyszívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni nagy szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva örök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!...

(1909.)

péntek, október 07, 2011

2011/ 40. hét

Somogyváry Gyula: Magyar miatyánk 1919-ben

Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
mint a miénk most? - Kínok imája! -
Nyisd meg Nagyúr a fellegek kárpitját
s irgalmas szívvel, figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál, libanoni lejtőn,
mint ahány könnycsepp bús magyar
szemekbe,
hallgass meg kérünk, jaj, most az egyszer
Miatyánk, ki vagy a mennyekbe'!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk - nagy büszkeségünk.
felhőkig járt az álmodásunk -
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a Te neved!

Végigvertél a borzalommal
és mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
jöjjön el végre a Te országod!...
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
bujdosónak a nagy világba,
hiszen Te hoztad Ázsiából
s verted, de védted a pusztulástól
ezer évig! Mondd csak: hiába... ?!

Voltunk a véres védőbástyád
s voltunk villámló ostorod,
tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
legyen meg a Te akaratod!

Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
s küldd az erőt a rossz karunkba!
Küldj halk esőt a földjeinkre
S legyen gondod a barmainkra...!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,
s tudsz: szeress! Ha kell: fenyíts!
csak legyen béke, boldog megértés,
miképpen menyben, úgy a földön is.

Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
nincsen koldusabb néped minálunk.
Nézzed a gyermek éhező száját,
asszonyainknak bús Kálváriáját,
ha Te nem segítesz: elveszünk!
Ó, add meg hát a napi kenyerünk...!

Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
gőgösek közt, bizony elsők voltunk,
de most a házunk hamva van fejünkön
s a bűnbánat megtépte köntösünket,
Isten! Istenes szerelemmel
bocsásd meg a mi vétkeinket...!

Minket megvertél magyar-Isten
és megverted az őseinket.
De fiainknak minden más nép,
felejtse el apái vétkét
- sok számolatlan számadásunk -
miképpen mi is megbocsátunk
a mi ellenünk vétkezőknek...

Torkunk rekedt a rimánkodástól...
az ős magyar föld: merülő gálya.
Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
oltalmazd meg, vigyázz rája
és ne vigy minket a kísértésbe!

A tenyereden, Isten-apánk
hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
csak vesd ki köztünk az árulókat!

Nem kell minékünk más hódolása
és nem vágyik a magyar sehová sem,
csak engedj élni...tüzekbe nézni...
tilinkószónál... mesét mesézni
és szabadíts meg a gonosztól! - Ámen.