szombat, december 10, 2016

Boldog község himnusza

Megszületett Boldog himnusza. Szántó Lóránt tanár úr 1995-ben született versében meséli el a település történetét, melyet Somogyvári László kántor zenésített meg. A himnusz először az 2016. évi karácsonyi Csillagszóró ünnepségen szólalt meg – még egy szólamban – a Beatus kórus előadásában.

vasárnap, június 05, 2016

2016/ 22.hét

Kiss Judit Ágnes: Intő jelként!

Hazádból, hogyha még bírod,ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok, és mindig, hogy maradj.
Itt áldozat, s vajon mi ott? Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik a súlyosabb kereszt.
Ez a föld régóta ugar, terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez, és színházat csinál,
Szeret és harcol semmiért, mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik, s ők itt vannak veled.
Lehet, hogy nem jön jobb soha, ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek, s te bűnhődsz vétlenül,
Míg annyi jóval van tele a másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené, ami még menthető?
De itt van szükség rád nagyon, sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott, és bátorítsd, ki fél.
Maradj, mert meg kell védeni, kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan, zsidó, meleg, roma,
Vagy bárki más, aki alól kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz, ki hallja még a jajt.
Ez frontvonal, ez harcmező s még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt tered, kamaszkorod.
Taposhatnak röhögve mind az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak az anyanyelveden.
Ne hidd, hogy semmi eszközöd, fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,ki mégis itt marad.
Maradj tövisnek, bőr alatt, ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz álmában is vakar.
Itt áldás is, másutt csak egy bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik a súlyosabb kereszt?
/ Kiss Judit Ágnes /

vasárnap, május 29, 2016

2016/ 21.hét


Berzsenyi Dániel: MAGYARORSZÁG.

Itt hol szőke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!
Ceresnek koszorús homloka illatoz,
S a bővség ragyogó kürtje mosolyg reád.
Termékeny mezeid mennyei harmatok
Mossák, s csűreidért Európa írigyed.
Itt édent mutató sorhegyek oldalin
Bacchus tölt poharat, s néked az isteni
Nektár legnemesebb vedreiből merít.
Itt Arkádia zöld halmai nyillanak,
Hol Pán legjelesebb barmok után dalol,
Barmok, milyeneket boldog Arábia
Nem látott, sem egyéb nemzet az ég alatt.
Kárpátidnak arany gyomra kevély Perút
Felmúlván, örökös kincseit önti rád.
Minden jót, valamit hint az Olymp ura,
Minden jót, valamit Tellus az emberi
Táplálásra teremt, néked az istenek
Bőv mértékje pazarl büszke határidon.
Boldog népeidet Titusok őrizik,
Kik mindannyi atyák és kegyes istenek,
S kiknek trónusokon Trézia lelke leng.
Törvényed s koronád Cherubim őr fedi,
Nem fertőzteti meg durva tyrann keze:
Törvény, nem hatalom kénye, uralkodik
Rajtad, s régi dicső nemzeti díszed áll.
Oh bár vajha kies gyöngykoszorúd között
Még egy illatozó rózsa fakadna ki:
Szállnának le reád Graecia isteni
Kik hajdan lehozák Attika földire
A nagy mestereket s bölcs tudományokat.
Akkor csillagokat hatna kevély fejed,
S elbámulna reád a zenith és nadir.

vasárnap, május 22, 2016

2016/ 20.hét

Ady Endre - Bujdosó kuruc rigmusa

Tíz jó évig a halálban,
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.

Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szívem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.

Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.

Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren,
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.

Már életem nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.

Lengyel urak selymes ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hajh, még egyszer lennék árva:
Be jó volna, hogyha fájna.

Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.

Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De: így éltünk vitézmódra.

vasárnap, május 15, 2016

2016/ 19.hét


Batsányi János: BIZTATÁS


A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni,
Ügye mellett önként s bátran bajra menni,
Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,
S minden áldozatra mindenha kész lenni -
Barátom! oly dolgok, melyek az embernek
Dicsőség mezején oszlopot emelnek,
S melyekért, bár, míg élsz, sokan nem kedvellnek,
A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.

vasárnap, május 08, 2016

2016/ 18.hét


Kazinczy Ferenc: A SZABAD ERDÉLY.


Szabadon lihegsz, szeretett haza,
Szabadon lihegsz, megint! karunk
   Béklyóidat összetöré!
Itt vesztenek ők, itt hulltanak el;
Lobogó tüzeit seregökre
   Az isteni bosszu lövelé.
Nem ejte le minket erő;
Bízakodás teve rabjaivá
   Minket a pogánynak.
Esküdt, s mi jók hivénk szavát;
S ő a hivőket, bízakodókat,
   Cselébe voná, megbuktatá.
Hegyeink aranyát, ugarinknak
Gazdag termésit irígylé,
   És amit táplál a mező.
Paripáink neki nyihogtak,
Gyapját neki nyírta meg a nyáj,
   S amit nem vett el, ellopá.
Magyarra vivé ki a magyart,
S vicsorogva dühében, hogy a két
   Testvérhad érte egymást ölé.
Éh gyermekeinket maszlagon
Hízlalta pribégjeivé, hogy ők
   Verdessék, ami még nem ing.
S mi nyögénk a vad dölyf kéjeit,
S viselénk, de mérges fájdalomban,
   Az alázó súlyos igát.
Hunyadink nagy lelke nem hagyott el,
Hunyadink nagy lelkét nem hagyánk el,
   S lepattogának lánczaink.
Itt vesztenek ők, itt hulltanak el,
Lobogó tüzeit seregökre
   Az isteni bosszu lövellé!
Szabadon lihegsz, szeretett hazánk!
Szeretett hazánk! szabadon megint!
   Hunyadink nagy lelke van veled.

vasárnap, május 01, 2016

2016/ 17.hét

Ady Endre - A kuruc halála

Ha a vitéz megkopik
És ha rongyos rajta a ködmön,
Vitézzé válik legott,
Hogyha megint a régi köd jön.
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna aggkor
Milyen vidáman emlékezik.

Ha labanc lesz a kuruc,
Hogy tud mosolyogni magában,
Igy szól: kuruc a karom,
Hát hadd legyen labanc a lábam.
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna aggkor
Milyen vidáman emlékezik.

Ha rokkant már a vitéz
S készülget a csúnya halálra,
Megdörzsöli a szemét
S hunyorgat ravaszul a bálra:
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna aggkor
Milyen vidáman emlékezik.

vasárnap, április 24, 2016

2016/ 16.hét


JAJ! RÉGI SZÉP MAGYAR NÉP...


Jaj! régi szép magyar nép,
Az ellenség téged mikép
Szaggat és tép!
Mire jutott állapotod -
Romlandó cserép!
Mint egy ékes eleven kép,
Voltál olyan szép,
Magyar nép!...
De a sasnak körme között
Fonnyadsz, mint a lép,
Szegény magyar nép!
Mikor léssz már ép?
Megromlottál, mint cserép,
Jaj hát szegény magyar nemzet
Jóra mikor lép?
Jaj, Rákóczi, Bercsényi,
Vitéz magyarok vezéri,
Bezerédi!
Hová lettek magyar népnek
Élő tüköri?
Nemzetünknek hírszerzői,
Fényes csillagi,
Ocskai?!
Az ellenség mindenfelől
Őket emészti,
Űzi, kergeti,
Búval epeszti,
Közinkben sem ereszti,
Jaj hát szegény nemzetünket
Miképen veszti!
Jaj országunk - jószágunk,
De főképen hát minmagunk
Mint nyomorkodunk;
Az idegen nemzetségnek
Rabjai vagyunk.
Jaj! naponként mind elfogyunk,
Jót ne is várjunk
S kivánjunk;
Mert kegyetlen, embertelen
Nemzet van rajtunk.
Jaj meg kell halnunk!
Meg nem maradunk;
Nagy ellenség közt vagyunk,
Bizony méltán ezek miatt
Kesergünk, sírunk.
Országunknak - magunknak,
Jaj minden maradékunknak,
Jaj mindazoknak,
Kik e földön, nagy ínségben
Így nyomorkodnak.
Özvegyek panaszolkodnak,
Árvák zokognak,
S magoknak
Siralommal ártatlanok
Halált okoznak.
Csak síránkoznak
És fohászkodnak;
Bánatink nem apadnak:
Mert hazánkból az ínségek
El nem távoznak.
Rajtunk tenger - a fegyver:
Mert a német köztünk hever,
És igen ver;
Mutogatja magát, mint egy
Kényes gavallér,
Nemzetünket kínzó pallér,
Nem szán, mint hóhér;
Akit ér:
Addig vér,
Míglen neki mindent nem igér.
Látod mely kövér,
Bőrében sem fér, -
Mégis csak mind többet kér!
Alig vagyon országunkban
Miatta kenyér!
Nézz reánk, Úr! a mennybül...
Ments meg, kérünk, minket ily csúf
Ellenségtül!
Ki a híres magyaroknak
Vérébül épűl.
Ne hagyd ily dühös ínségtül,
Rút ellenségtül -
Némettül
Gyaláztatni, mocskoltatni
Az irigyektül,
Ily dölyfös néptül,
Kínzó eszköztül,
Megfosztatni nevétül -
Mindenkoron győzedelmes
Dicsőségétül!
Népszerű ének a XVIII. század elejéről.

vasárnap, április 17, 2016

2016/ 15.hét


TŰZ-VIZ KÖZÖTT...


Tűz-víz között
Megütközött
Kis Magyarország,
Végromlásra
S hervadásra
Jutott szép virág;
Jaj, mire jutál,
Hogy el nem futál!...
Kivül-belül
Mint egy asszú-ág.
Mert immár
Érted jár
Mindenfelől nagy veszély,
Elől tűz,
Hátul űz
S kerget az víz, mint az szél;
Mert nem méz,
Az mit neked
Hátad megett
Barátod beszél.
Mint ledűlt fa,
Kin valaha
Nagy bátorsággal
Az madarak
Fészket raktak
Oly vígassággal,
És már dűléshez
Készül eséshez,
Gyökerei
Felfordulni
Készek azonnal...
Leszegik,
Tördelik
Szállásadó gallyait,
Elhányják,
Nem szánják
Tűzre vetni ágait;
Vagdalják
S azt mondják:
Nem kár vágni,
Felbárdolni
Minden tagjait!
Ily keserves,
Veszedelmes
Most az te ügyed;
Ez világban
Oly habokban
Forgasz, elhiggyed,
Melyekben halál
Kétfelé kaszál:
Mert nem tudod,
Kit uralnod,
Vagy kit kell félned?
Ki szánja,
Ki bánja,
Ki neveti bajodat?
Ki rontja,
Ki tartja
Privilégiumodat?
Nem látod
S nem tudod,
Hogy kell hinni
S kire bizni
Szabadságodat!
Mézet vártál,
S ám találtál
Keserű mérget,
Édes ízben
Mint rút vízben
Elnyelsz sok férget:
Mert ártásodra
És bántásodra
Az álnok szív,
Mint felvont ív,
Mindent felkerget.
Noha most
Szép színt oszt
Festett szóknak pompája:
De megront,
Bút rád ont
Még ő terhes igája!
Mert úgy jár
- Elhidd bár -
Hogy végtére
Keserűre
Válik nótája.
Nyavalyádnak,
Melyben hajtnak
Most mindenfelől,
Mi az oka?...
Jaj, praktika! -
Ámbár vedd elől;
Mert veszélyedre
S nagy inségedre
Te véredben,
Kebeledben
Kígyót neveltél!
Tápláltad
S hízlaltad
Árulódat károdra.
Vétettél,
Mert vertél
Vasat saját lábodra!
Ódd magad,
Mert megládd,
Hogy fiaid -
Árulóid
Visznek rabságra.
Óh idegen,
Immár régen
Meghűlt álnok szív,
Ki hazádhoz,
Jó anyádhoz,
Nem lehettél hív!
Mérget forraltál
Kit fel is adtál;
Csak elnyelhessed
S megemészthessed -
Míg megfojt az ív.
Romlását,
Vég-kárát
Hogy' nem szántad hazádnak,
Hogy ily jajt,
Szörnyű bajt,
Szerzél édes dajkádnak?
S ha Isten
Van mennyben:
Mindezekért
Keserves bért
Ád még magadnak!
Te pediglen
Vénségedben
Megromlott haza!
Keserves kínt
Nyelsz óránkint
Nyögvén óhajtva...
S talán azt véled,
Hogy immár téged
Nem fiaid -
Árulóid
Ejtnek halálba!...
De ne félj,
Hitben élj;
Bízd Istenre dolgodat!
Elhidd, bár
Órát vár -
Megsegíti bajodat,
S végtére
- Későre! -
Mind elveszti,
Megemészti
Árulóidat!
Népszerű ének a XVII. század második feléből.

hétfő, április 11, 2016

Hévízen járt az ősz

Zene, szöveg és ének: Tarnóczai Géza Hévízen járt az ősz

Verze1: Annyi szép helyen jártam már
De mégis visszahúz a szív
A nyugalom szigete vár
És forró szerelmed is hív!

Refrén: Hévízen járt az ősz
Félek hogy meggyötörsz
Nem leszünk akkor jóba
Szeretsz csak hébe-hóba!

Eljött a csúnya tél
Amikor eltűntél
De visszahoz a tavasz
Örökre velem maradsz!
Hévízen idén nyáron

A szíved megtalálom
Nyakig leszünk a tóban
És együtt minden jóban!
Hévízen járt az ősz…

Verze 2: Amikor két szemed igéz
Rengeteg emléket idéz
Összeköt minket a város
Mert itt lettünk nyerő páros!

Refrén 2x: Hévízen járt az ősz..

vasárnap, április 10, 2016

2016/ 14.hét

Ady Endre - Az utolsó kuruc

Súlyos inségimben
Se Bécsben Úristen,
Se Krisztus Pozsonyban,
Se Szentlélek Tordán,
Igazán nem hittenek.
Ez árvult országban
Vén századok óta
Gonoszak az istenek.

Véres már két lábam,
Sok országot jártam,
Csúnya Moldovától
Cifra, víg Majlandig
Poroszkálva vitt a ló,
Már a ló is eldült
És a gyalog-járás
Nem vén embernek való.

Óh, bolond, bús balság,
Keserű magyarság,
Óh, bolond, vad vélés,
Hires Buda vára
És ti, régi babonák,
Be megcsúfoltátok
A legigazabbat,
Legmagyarabb katonát.

Nincsen itt már semmi
S szépen tönkremenni
Budapest is tiltja,
Torda, Pozsony és Bécs.
És minden gyülekezet,
Fuvalkodott isten,
Sem szelidebb mása
Nem nyújthat nekem kezet.

Nincsen egy barátom
S vércsillogva látom
Utolsó kurucnak
Érdemelt, csúf sorsát
Ott az árokpart alatt.
Nincsen Lengyelország,
Nincs hely a kurucnak
S jaj annak, ki megmaradt.

vasárnap, április 03, 2016

2016/ 13.hét

Ady Endre - A magyar vigasság

Nótázó bűnök, hetyke gazság,
Törik-szakad és csak azért is,
Halál-hivás,
Csuhaj: ez a magyar vigasság.

Már nem várunk, semmit se várunk,
De egyet még ugrik a kedvünk,
Egye fene:
Hátha vigabb lesz a halálunk.

vasárnap, március 27, 2016

2016/ 12.hét

Szegedi Gergely - A magyarok siralmas éneke a tatár rablásról

Szánja az uristen hiveinek romlását,
Az ő fiainak, leányinak romlását,
Noha most eltűri, de el nem szenvedi
Nagy szidalom-vallását.

Ezeket szemünkkel látván elkeseredtünk,
Ily éktelenségen magunkban elrémőltünk,
Isten beszédében mi is, választottak,
Csaknem kétségbeestünk.

Gyakran az istennek noha szavát hallgatjuk,
Megmaradásunkat ingyen sem reménlhetjük,
Mert mind veszten veszni szegény országunkat
Szemeinkkel jól látjuk.

Egyik veszedelem az másikat ott éri,
Hogy mind nagyot, kicsint ily kiméletlen üti,
Semmiképpen lelkünk szabadulásunkat
Még hinnie sem meri.

De vess véget immár, uram, büntetésünkben,
Fordíts szemeidet reánk kegyességedben,
Mert az te népeid majd kétségben esnek
Ennyi nagy sok inségben!

Kegyelmes az isten, nem ver örökké minket,
Egy szempillantásig hagyott most csak el minket;
De örökkévaló irgalmasságból
Ismeg fölemel minket.

Oh nyomorult foglyok! Istenhez hiáltsatok,
Nagy bizodalomban, reménységben legyetek,
Az ki kézbe adott, majd az megszabadít,
Szemetekkel meglátjátok.

A mi fiainkat siralomval elhattuk,
Ezentől azokat nagy örömvel meglátjuk,
Mi ellenségeinknek nagy veszedelmeket
Nagy örömvel beszéljük.

Az szentek példáját életünkben kövessük,
Istennek ostorát tőlünk el ne taszítsuk,
Mert isten országát háborúság nélkül
Semmiképpen nem nyerjük.

Sírván így könyörge az Istennek egyháza,
Mikor tatár miatt felföldnek lőn rablása:
Ezerötszázhatvan és hat esztendőben
Mikoron írnak vala.

(1566)

vasárnap, március 20, 2016

2016/ 11.hét

Tinódi Lantos Sebestyén - Prini Péter, Majláth István és Terek Bálint elfogatásáról szóló ének

Sírva veszíköl mast szegín Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigaság,
Belőle kikele sok fénös gazdagság,
És fogságban esék egynéhány uraság.

Ezön örvend, vigad az terek császárság,
Hogy magyar urakban vagyon oly bolondság,
Hiszik, hogy őbenne vagyon oly jámborság,
Hogy fogadásában nem volna ravasság.

Bolondság tőletök fejenként magyarok,
Terek álnok hitit meg nem gondoljátok,
Maga csak tőlem es sokszor hallottátok,
Sok fejedelmeket mind csaltak, tudgyátok.

Az tereknek hiti erőssen aszt tartja,
Ha hittel, szép szóval kavort megcsalhattya,
Ajándokkal, vagy lopva elragadhattya,
Isten azért néki mennyországot adgya.

Sőt ugyan nagy parancsolat ez űkösztök,
Miként az szeretet parancsolat néktök,
Ha az szeretetöt ti jól tisztölnétök,
Az terek hitinek bizon nem hinnétök.

Tuggyátok, magyarok, hírösök valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hallgatátok,
De mihelt kösztetök ti meghasonlátok,
Ottan országtokban, ím, mint pusztulátok.

Ím az terek császár mindezön öröle,
Ő álnok hálója ottan elteröle,
Jelös főhalakat véle megkeröle,
Kikkel gazdagságot, sok szépségöt lele.

Álnok hálójában egyször el-béejté
Az jó Príni Pétört mikort elviteté,
Hitit, fogadását császár elfelejté,
Az nemes úrfiat nagy fogságban veté.

Nagy somma kincsével magát ő megváltá,
De semmi lőn néki kincse oda-volta,
Csak fiátúl ne lészön vala megválta,
Kit, nem lőn mit tenni, császárnak hozata.

Vala nagy bánatja szép asszon társának,
Fiát, hogy megérté, vinnék az császárnak,
Erő szakaszkodék kezének, lábának,
Földhöz öté magát, ott sokan sírának.

Sokat szép fiának ő nem szólhat vala,
Mert nagy keserőség szívét folta vala,
Ölelgeti, sírva apolgatja vala,
Egy hintószekérben úgy öltette vala.

Lőn Príni Pétörnek így szabadulása,
És fiának odamaradása,
Az magyar uraknak lőn példaadása,
Néki mind éltiglen nagy fohászkodása.

Ím minap Erdélyben császár béereszté
Kucsig Bali béköt, kinek aszt jelönté,
Hogy az Majlát Istvánt ő el-kihitetné,
Fogaras várából néki fogva vinné.

Tőn égetést, rablást Bali bék Erdélyben,
Hitöt, fogadást tőn az császár képében,
Hogy királlyá tészi Erdélynek földében.

Édös beszédökkel őt hívattya vala,
De az Majlát néki ott nem hihet vala.
Az moldvai vajda: Pétör vajda vala,
Ki az Bali békkel akkoron ott vala.

Rejá gondolának, nem sokat szólának,
Három szegín bojért előhozatának,
Aranyas ruhákat reájok adának,
Szép patyolatokat fejökben rakának.

Az Majlátnak hamar ők ím eszt izenék:
Hogyha ő nem hiszön az császár hitinek,
Ím, három fővajdát küldünk kegyelmének,
Csak adgya ő magát egynéhán beszédnek.

Termetök jó vala, ruhájok szép, fénös,
Ebből Majlát nem lőn hozzájok kétségös,
Ottan el-kiméne, hogy légyön beszédös,
Kinek odamente lőn nagy kellemetös.

Vivék fogva őtet az terek császárnak,
Három szegín bojért hagyák Majlátnénak,
Örök siralom lőn az tisztös asszonnak,
És nagy emléközet egynéhán országnak.
Sőt mégis hallyátok császár hamis voltát,
Hogy jobban tudgyátok ónni magatokat,
Hogy hálóját veté császár Buda alatt,
Ott benne fogata jó jelös halakat.

Drága halat egyet közzülük választa,
Kinek serínsége többit feljülmúlta,
Aszt császár magának bárkájában tartá,
Az alábbvalókat ő mind elszalasztá.

Ez lőn Terek Bálint, ki jó vitéz vala,
Kinek terek császár sok hitöt ád vala,
Az basák, szancsákok hitöt adtak vala,
Szép ajándékokval őt elcsalták vala.

Terek Bálint, kiknek oly igen hitt vala,
Hívségét hercegnek úgy mutattya vala,
Mindeneknél feljebb némöttel vív vala,
Teste szakadását ő nem szánja vala.

Intése nem teccék az Príni Pétörnek,
Ki megmondta vala ez nemes vitéznek
Minden csalárdságát az császár hitinek,
De ő bátorsággal álla vitésségnek.

Nagy sokan terekek azon csudálának,
Hogy bátrobb vitézt ők soha nem láttanak,
De aszt őfelőle mondák bolondságnak,
Hogy il igön elhitt török szép szavának.

Óh, ez nemes vitéz mely igen csalaték,
Hiti az császárnak mind elfeletteték,
Mert ő megfogaték és aláviteték,
Minden szép javitúl ő megfosztattaték.

Duna mellett mongyák Nándorfejérvárba
Csak harmadmagával tartják nagy fogságba,
Mast es mondgyák, vagyon nagy bátorságába,
Mit tőle kívánnak, aszt nem fogattába.

Hallottam példába régen, hogy mondották,
Az jó acélt soha úgy nem paskolhattyák,
Tiszta vassá őtet hogy ellágyíthassák,
Hogy soha acélnak őtet ne mondhassák.

Fohászkodik mostan sok gyakor sírásval
Asszony-feleségöd az két szép fiadval,
Mert ők élnek mostan az nagy árvaságval
Nagy sok bosszúságval, gyámoltalanságval.

Örömök soholt nincs te jó szolgáidnak,
Kik szível szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynéhán közzülök tétova búdosnak,
Ha megszabadulnál mégis sokan várnak.

Csuda mint ohítnak az te jó barátid,
Még azok is, hogy kik voltak ellenségid,
Lennének nagy somma kinccsel segétségid,
Csak kiválthatnának az te szeretőid.

Jól értitök immár hitit az tereknek,
Urak úgy higgyetök hitetlenségöknek,
Egymást szeressétök, jobb ti fejetöknek,
Úgy lészen romlása gonosz terök népnek.

Tanácsot sokáig, kérlek, ne tarcsatok,
Ha ez két víz között ti lakni akartok,
Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vívtok,
Félök, hogy sokáig itt nem uralkottok.

Ezörötszáznegyven és két esztendőben
Baronyában ki szörzé Szent György innepébe,
Nevét jelöntötte versnek kezdésében,
Ez urakról való megemlékösztében.

vasárnap, március 13, 2016

2016/ 10.hét

Rimay János - Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlásán

Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép,
Vitézséggel nevelt hírrel vagy igen szép,
Kár, hogy tartatol úgy, mint senyvedendő kép,
Elémenetedre nincs egy utad is ép.

Kedvelt, böcsült véred lett csúfoltságossá,
Szablyádnak bév zsoldja nagy olcsóságossá,
Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,
Neved ékessége utálatságossá.

Föld reménségére felnevelt úrfiak
Szemétre vettetnek úgy, mint köz tyúkfiak,
Zsírokkal hízódnak az idegen fiak,
Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.

Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll,
Sereged szép száma fogy, romol s szállton száll,
Ínséged nő s árad, veled egy ágyban hál,
Bév étkeid helyett rakódik apró tál.

Ki szánhat? bánd magad nyomorúságidot,
Mert nézi s nem érzi az csak romlásodot,
Aki építhetné te szép országodot,
Könnyen múlatja el csak zálaglásidot.

Sem pénz, jószág mostan, s méltó árú posztó
Nem indít, hogy szolgálj, megszűkült az osztó,
Csudáld, hogy minden rend nem kóborló s fosztó,
Az nagy orv mert kicsint szörnyebb felakasztó.

Ó, kedves nemzetem, hazám, édes felem,
Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem,
Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem;
Nálad, hogy szeretlek, legyen ez vers jelem.

vasárnap, március 06, 2016

2016/ 9.hét

Vörösmarty Mihály - Mohács

Sír vagyok, elhullott magyaroknak sírja, Mohácsföld,
Mely vérből nevelek gyász telekimre mezőt;
De ne pirúlj, oh honfi, azért eljőni sikomra,
Had-gázolta határt látni s az árva Cselét:
Kart és férfikebelt vive itt a harcba magyar nép;
Sors erejű számmal győze az ozman erő.

"Mely föld ez, mi virágzó tér az öreg Duna partján,
Melyen sárga kalász rengedez és buja fű?"
Nyögve felel, s csak alig hallatva s keservesen a föld:
"Hír temetője Mohács, s a magyar átka nevem."

vasárnap, február 28, 2016

szombat, február 27, 2016

Hajrá Tapolca

Refrén: Hajrá Tapolca! Barlang és tópart
Számos turista, hosszú a lista
Batsányi szülővárosa
Vár itt rád száz csoda!
Hajrá Tapolca! Barlang és tópart
Sok híres ember öregbítette
Megvívnak száz csatát nekünk
Még vb-t is nyerünk!

Verze 1.: Szép a környék, mint Velence
A Tapolcai-medence
Tanúhegyek vesznek körül
Ennek minden itt lakó örül!

Refrén: Hajrá Tapolca! Barlang és tópart…..

Verze 2.: A föld alatt barlangrendszer
Meggyógyul sok asztmás ember
A Tóth lányok énekelnek
És milliókat érdekelnek!

Refrén 2x: Hajrá Tapolca! Barlang és tópart
Számos turista, hosszú a lista
Batsányi szülővárosa
Vár itt rád száz csoda!
Hajrá Tapolca! Barlang és tópart
Sok híres ember öregbítette
Megvívnak száz csatát nekünk
Még vb-t is nyerünk!

vasárnap, február 21, 2016

2016/ 8.hét

Kisfaludy Károly - Mohács

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békitő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
Hervad el a szép szüz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hüség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
S a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Dőltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,
S a feledékenység éje boritja nevök',
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk,
Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!

vasárnap, február 14, 2016

2016/ 7.hét

Tatár rabságban lévő erdélyiek dala

Menj el édes szolgám
Tekéntsd meg szép hazám.
Akarja tatár khám:
Csak hozz választ hozzám.

Mondd meg szép Erdélynek,
Búban borult népnek,
Főfő vármegyéknek,
A széköly községnek,

Ha kérdik mint vagyunk?
Mondd meg: rabok vagyunk,
Térdig vasban járunk,
És csak sarcoltatunk.

Kezeink bilincsben,
Tömlöc fenekében
Vagyunk, nagy ínségben —
Tatárok kezében.

Megsarcoltam volna
Húszezer tallérban;
De az pogány tatár
Csak meg sem hallotta.

Idegen országra
Hordoz szerteszéjjel,
Sűrű számú pénzen
Ád török kezében.

Kemény János urunk
Ország hűségére
Egyaránt közli vélünk
Az rabságnak terhit.

Tizennyolcezeren
Vagyunk nagy ínségben;
Tatárok kezekben
Szőrnyű ínségekben.

Nyolcszázat hajtottak
Az Vörös-tengerre,
Mint ártatlanokat
Az veszedelemre.

Kérjük szép Rákóczit,
Mint kedves urunkot:
Szánja meg gyermekink,
Özvegy feleségink,

Bízzunk az istenben,
Hogy még jövendőben
Kiszabadít minket,
Könyörül népein.

(1657)

vasárnap, február 07, 2016

2016/ 6.hét

Sárközi Máté - Ének a katonákról

Sok szép hadak majd indulnak,
Köztek szép zászlók lobognak,
Dobok, trombiták harsognak,
Mikor Jézust kiáltonak.

Ágyuk, puskák ha ropognak,
Az szép kopják romladoznak,
Az vitézek vagdalkoznak,
Pogány fejek földre hullnak.

Rettenetes fegyver fénylik,
Majdan leszen ágyúzengés,
Seregek közt nagy üveltés,
Sebesedik, sok fő esik.

Könyörögjünk istenünknek,
Adjon erőt seregünknek,
Bátorságot mi szívünknek,
Vígasságot mi lelkünknek.

Örök isten légy mellettünk,
Pogányokkal víjj érettünk,
Hogy ne legyen ellenségünk,
Kivel téged mi dícsérünk.

Szégyent vallnak, kik elfutnak,
Azok mernek, kik próbálnak,
Ha meghalnak is, hírt hagynak,
Igaz hitért kik megvínak.

..............................................

Támaszd már fel csillagunkat,
Tanítsd víni fiainkat,
Vagdalkozni mi karunkat,
Szabadítsd meg országunkat.

Ezerötszázkilencvenhétben
Szerzé ezt egy jókedvében
Az nagy isten seregében,
Áldott légy örökké, ámen.

(1597)

vasárnap, január 31, 2016

2016/ 5.hét

Kosztolányi Dezső - Mohács

Csata előtt

Nehéz meleg leng a vidék lapályain.
Békétlen állanak a felpörkölt hadak.
Fojtott morajjal zúg a gyengülő ajak,
hűvös nedűt kiván a láz-kinozta íny.

A pusztaság üres, az égen semmi folt,
habozva áll a húszéves, öreg király,
a sorból olykor egy ügyes vitéz kivál,
de visszajő busan: minden nyugodt, kiholt.

Egyszerre indulást rikolt a kürttorok,
nyüzsgő sietség zúg, mozdulnak a sorok,
elsápad a király és megbotol a ló...

És fönn az ég ivén sötéten nyargaló
vészfelleg tornyosul s tompán morogva száll,
ormán vigyorgva ül gőzködben a Halál.

A csata

Ezüstösen villog fönn a zománc-kereszt
és vérre szomjazik a háborús acél,
a sápadó sereg sietve útra kél
és zúg, mint a köpű, mely nyüzsgő rajt ereszt.

Kaszásra vár mindenütt a sárguló kalász,
a harcosok között nyomott a hangulat,
komor nyugodtsággal buzdítnak az urak,
a bús, letört király csüggedten nyargalász.

Egyszerre, mint ezüst-kigyó, lassan görög
feléjük a vasas, tar-homlokú török;
buggyos ruhájukban nagy testük még nagyobb.

Halált köp az ágyú, a penge felragyog,
vér fröccsen a mezőn, hullong a hús-cafat -
s felhővel fogja be dicső szemét a nap.

A csata után

Tajtékos embervért iszik a rét, az út...
Győzött az ellenség ágyúja és csele,
királyi zsákmányát ragadja a Csele,
a fergetegben a kürtszó zokogva búg.

Vizen van a győző, a bús Perényiné
rőtszínű fáklyánál könnyek között temet
s hogy látta a paraszt, mint tett-vett csüggeteg,
az éjjel árnyain kisértetnek hivé.

A gyászoló házban kigyúlt a mécsvilág,
siratta az anya eltávozott fiát,
s jöttek sokan, sokan, de nem az ő fia...

A zordon aggok és a sápadt szenvedők
hitetlen térdeltek csak a kereszt előtt
és néma ajkukon meghűlt a hő ima.

vasárnap, január 24, 2016

2016/ 4.hét

Reviczky Gyula - A nagy temetés

Megszünt a harcz. Harminczezer
Meghalva, nyögve, vérben,
Elhantolatlan ott hever
A puszta csatatéren.

Piros vértől egykép' csepeg
A czondra és a bársony,
Érsek, király mind ott veszett,
Mind ott veszett Mohácson!

Egy nagy halott a csatatér!
És férgei a varjak.
Mohács a gyász, Mohács a vér!
Halála a magyarnak!

Lajos király! Ifjú király,
Te se térsz meg lakodba!
Ott fekszel Csele partinál
Rutul beiszapolva!

Zászlós urak, dus főpapok,
Fürödnek porba, vérbe.
Harminczezer vitéz halott,
S egynek sincs temetése!...

Hős vértanú heverjen-é
Hollók prédájaképen?
Nincs-e sirokra már helye
A földnek lenn a mélyben?...

Varjuk kárognak éhesen,
A préda fel van osztva,
De ím, csodásan megjelen
Kanizsai Dorottya.

Szép arcza bús, ruhája gyász,
Ásót viszen kezében.
Szemébe könny, ajkán fohász:
»Ah hogy ezt is megértem!«

Feledni szélvészt, zúzmarát,
Miként az éj magánya,
Hallgatva négyszáz férfiú
Jön ásókkal nyomába.

»Holtak városa! csatatér!«...
- S kezeit összefonva,
Imádkozik a holtakért
Kanizsai Dorottya.

Igy áll soká... s mig könnye hull,
Az ásót földbe nyomja,
S kezd ásni fáradatlanul
Kanizsai Dorottya.

S a négyszáz férfiú hamar
Követi ezt a példát;
Túr földet és gödröt kapar,
Legyen a sír elég tág.

Készülnek a hosszú sirok
Egymásután, sietve;
És a harminczezer halott
Beléjük lőn temetve.

És hogy az összes holtakat
Elhantolák zokogva,
Még ott könyez, még ott marad
Kanizsai Dorottya.

Szent asszony, hálás nemzeted
Feledni sose fogja,
Mily nagy temetést rendezett
Kanizsai Dorottya.

vasárnap, január 17, 2016

2016/ 3.hét

Kisfaludy Károly - Rákosi szántó a török alatt

Miről apám nagy búsan szólt
Hogy itt hajdan szebb élet volt,
Érzi szívem s felsóhajtok,
A mint Rákos térén szántok.

Hol Mátyás az igazságos?
Te láttad őt boldog Rákos!
Tán itt nyargalt hajdanában,
Hol én szántok mostanában.

Mondják, itten vitéz urak
Összegyűltek, tanakodtak;
S ha csatára trombitáltak,
Mint a sasok víni szálltak.

Eltüntek ők; Rákos, te állsz,
Meződön hány embert táplálsz,
Hej de magyart alig látok,
S nehéz szívvel tovább szántok.

Pest-Budárul sok nép kijár,
S alig érti nyelvünket már:
Hej! ma-holnap a magyar szó
Ritka, mint a fejér holló.

Hűs szél támad onnan felül,
Zugó szárnyán sötét köd ül;
Tán a por is e szép mezőn
Nemes szivek hamvábul jön.

Barna leány a falubul!
Hej ne igyál a Rákosbul!
Magyar csonton foly a vize,
Könyektül sós annak íze.

Rákos! Rákos! hová lettél?
Szép hiredbül de kiestél!
Fáj szivem, fáj, ha ezt látom,
S hazám földét sírva szántom.

vasárnap, január 10, 2016

2016/ 2.hét

Pusztaság, kárvallás

Pusztaság, kárvallás egész Magyarországban,
Immár eláradott sok nagy tartományokban,
Sírás, fohászkodás, keserves óhajtás
Falukon, városokon.

Nagy haragja vagyon az istennek mirajtunk,
Bűneink ostora elhatalmazott rajtunk,
Siralmas jajszóval, keseredett szívvel
Azért hozzád kiáltunk.

Hatalmas, kegyelmes, véghetetlen királyunk,
Ki vagy az ellenség ellen erős paizsunk,
Kérünk téged, Krisztus, ne útálj meg minket
De könyörülj mirajtunk.

Mert meg nem szűnhetik köztünk az nagy félelem,
Városunkból kiűz kegyetlen fejedelem,
Félelem, fáradság szüntelen mirajtunk,
Nem nyughatunk házunkban.

Miért uram, hogy ily igen elhagyál minket,
Hogy nem fordítod ránk a te szent szemeidet,
Tekints reánk uram, hogy megismerhessük
A te istenségedet.

Mert ha a pogányság innen elűz bennünket,
Nem lészen ily helye a te áldott igédnek,
Káromlói lesznek, te szép Jézus Krisztus,
A te áldott nevednek.

Csak kevesen vagyunk, akik téged tisztelünk,
Mert a pogány miatt tétova bujdostatunk.
Idegen országra nagy félelem miatt
Tétova kergettetünk.

Dícséret, dicsőség légyen az úristennek,
Vele egyetemben az ő egy szent fiának,
Örökkön öröké szentlélek istennek,
Dícsértessél mennyekben.

vasárnap, január 03, 2016

2016/ 1.hét

Kölcsey Ferenc - Drégely

Fellegi bérceiden, ó Drégel vára, kereslek,
Merre valál? tornyod honnan emelte fejét?
Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga le vére?
Nyughelye hantjai közt hol nyög az estveli szél?
Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye! néma homály leng
Vad bokor árnyaiban szirteid orma felett.
Ah de romod tetején az örök hír égi virága
Csillagi fényében századok óta virúl.