kedd, július 20, 2010

2010/30. hét

Egy idős kályhásmester gondolatai


Van egy néhány versem.
Írom őket keservesen.
Arról szólnak, milyenek vagyunk;
Szinte égnek áll tőle a hajunk.
Hisz apánkat, anyánkat, hazánkat,
Potom áron adunk.
Az életemet adnám, ha volna értéke,
Hogy megmentsem hazám
A romlástól végre.
Fogjunk össze testvérek,
Osszuk el a dolgot,
Hogy „széphazánkba”, újra,
Minden ember legyen boldog.

Az Úr tévedett, amint e világra
Embert teremtett.
Rég volt, hogy lejöttünk a fáról.
Tollat fogtam, hogy verset írjak a máról.
Ez még nem a versem,
Csak a szavakat keresem.
Nem egy vidám állapot.
A holtak, ha sírjaikból fölkelnek,
Elszámolni velük, hogy e világgal
Mi mit tettünk, bizony nem lehet.
Hogy ember embernek farkasa,
Hogy erdők bokrok kiirtva,
Sivataggá vált a természet a világ.
Nem marad majd rajta helyünk.
Mi lesz velünk, mit tegyünk?
A Mennyországban nincs helyünk.
A pokol dugig van velünk.


Itt az idő emberek, fogjunk hozzá,
Rakjunk rendet, míg lehet.
Porból vagyunk, porrá leszünk,
Itt élünk, itt születtünk, itt a helyünk.
Mennyországot nem érdemlünk.
Elkárhozott már a lelkünk,
Hisz Isten és ember ellen vétkeztünk.
Egyre több a gondunk.
Nem elég csak imádkoznunk,
Végre tenni kéne valamit,
Amitől visszatér a remény és a hit.
Mondom én, egy kályháslegény,
Ki itt poroszkál, megvénülve,
Az élet útporában szegény,
Hogy megjavul ez a világ, kevés rá a remény.

Hiába kel fel holnap is nap,
Ha lelkünkben sötétség marad.
Kéne már egy olyan harmat,
Amire a sötétség megvirrad.
Kakas szóra megébrednénk,
Szomszédunkat üdvözölnénk:
Hogy szép jó reggelt - dobre ráno,
Felébredt a világ mára.
Lehet, hogy békesség lesz valahára?!


Munkács, 2008.

2010/29. hét

Az arámi Miatyánk

Kozmosz Anyja-Atyja,
Te teremtettél mindent,
ami a Fényben mozog.
Gyüjtsd egy pontba fényedet
mibennünk!
Teremtsd most meg
egységed uralmát,
hogy a Te Egy-Vágyad
a miénkkel cselekedjék,
miképpen minden fényben,
akképpen minden alakban is!
Minden nap add meg nekünk,
amire szükségünk van
kenyérben és szellemi látásban!
Oldd ki hibáink szálait,
melyek kötve tartanak minket,
amiként mi is eloldozzuk
azokat a kötelékeket,
melyekkel másokat tartunk!
Egyesítjük a Mennyet és a Földet.
Teljesítjük igazi célunkat:
a Szeretet hatalmát megcselekedni,
amely korról korra megújul.
Hittel és bizalommal megpecsételve
egész lényünkkel megerősítjük mindezt.

A Mén, Amely Ő, a Menny

hétfő, július 05, 2010

2010/28. hét

Kárpáti Piroska: Üzenet Erdélyből

Üzent az Olt, Maros, Szamos,
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,
Erdély hegyein sűrű fellegek?

Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!

Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!
Halott vitézek lelke jár velünk.
Előttünk száll az ős Turul-madár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!
Ember lakol, ki ellenünk szegül,
A székely állja, rendületlenül!

Üzenik a gyergyói havasok:
Megvannak még a régi fokosok!
Elő velük, jertek, segítsetek!
Székely anya küld egy üzenetet:
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket!

Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!
E végső harcban: egyedül leszünk!
És a honszerző hősök hantja vár,
Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!

Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,
Székelyföld nem terem több kenyeret,
Elhervad minden illatos virág,
Mérget terem minden gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot!

Vadon, puszta lesz az egész vidék,
S végezetül, ha ez sem lesz elég,
A föld megindul, a mennybolt leszakad,
De Erdély földje csak magyar marad!

Kárpáti Piroska
(tanítónő; a románok e verséért 1920-ban felakasztották)

2010/27. hét

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra
- Consolatio mystica -


Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bünös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,
hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: - úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.