Egy idős kályhásmester gondolatai
Van egy néhány versem.
Írom őket keservesen.
Arról szólnak, milyenek vagyunk;
Szinte égnek áll tőle a hajunk.
Hisz apánkat, anyánkat, hazánkat,
Potom áron adunk.
Az életemet adnám, ha volna értéke,
Hogy megmentsem hazám
A romlástól végre.
Fogjunk össze testvérek,
Osszuk el a dolgot,
Hogy „széphazánkba”, újra,
Minden ember legyen boldog.
Az Úr tévedett, amint e világra
Embert teremtett.
Rég volt, hogy lejöttünk a fáról.
Tollat fogtam, hogy verset írjak a máról.
Ez még nem a versem,
Csak a szavakat keresem.
Nem egy vidám állapot.
A holtak, ha sírjaikból fölkelnek,
Elszámolni velük, hogy e világgal
Mi mit tettünk, bizony nem lehet.
Hogy ember embernek farkasa,
Hogy erdők bokrok kiirtva,
Sivataggá vált a természet a világ.
Nem marad majd rajta helyünk.
Mi lesz velünk, mit tegyünk?
A Mennyországban nincs helyünk.
A pokol dugig van velünk.
Itt az idő emberek, fogjunk hozzá,
Rakjunk rendet, míg lehet.
Porból vagyunk, porrá leszünk,
Itt élünk, itt születtünk, itt a helyünk.
Mennyországot nem érdemlünk.
Elkárhozott már a lelkünk,
Hisz Isten és ember ellen vétkeztünk.
Egyre több a gondunk.
Nem elég csak imádkoznunk,
Végre tenni kéne valamit,
Amitől visszatér a remény és a hit.
Mondom én, egy kályháslegény,
Ki itt poroszkál, megvénülve,
Az élet útporában szegény,
Hogy megjavul ez a világ, kevés rá a remény.
Hiába kel fel holnap is nap,
Ha lelkünkben sötétség marad.
Kéne már egy olyan harmat,
Amire a sötétség megvirrad.
Kakas szóra megébrednénk,
Szomszédunkat üdvözölnénk:
Hogy szép jó reggelt - dobre ráno,
Felébredt a világ mára.
Lehet, hogy békesség lesz valahára?!
Munkács, 2008.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése