vasárnap, december 27, 2015

2015/52. hét

Kerényi Grácia - A mohácsi síkon

Fa és vas a mohácsi síkon,
Emberszobrok a fű felett.
Szolimán harangoz a szélben...
Öv-szögén levágott fejek.

Szolimán harangoz a szélben,
arcunk, hajunk eső veri:
megvált a félszeg könnyezéstől,
a zsenge erdőt élteti.

Keresztfa-karú vas-Dorottyák,
álló és megdőlt kopjafák.
Ki más országban él, nem érti
Szolimánt, Alit, Musztafát.

Ahhoz itt kellett megszületni,
hogy legyen Csele-patakunk.
Hogy védekezeni harcba menjünk,
s támadjunk, bár nem akarunk.

Szolimán ifú volt Mohácsnál,
s vénen halt Szigetvár alatt:
Lajos, Zrínyi: kettő az egyhez.
A számarány, az áldozat.

Ki más országban él, nem érti:
hősvértől miért pirosul
a zöld mező, hol fehér csontok
nyugosznak némán, konokul.

Keresztfa-karú vas-Dorottyák
őrzik a csontos mélyeket,
egy nagy kereszt mégis hiányzik:
csak fű-fa igér életet

(1981)

vasárnap, december 20, 2015

2015/51. hét

Juhász Gyula - Zrinyi, a költő

Sötéten csillogó bogyószemed
mély századok kéjéből rám mered,
mint keserű vád és komor panasz,
csüggedt szívem mélyébe villan az!

Tudom, mit kérdez hű és bús szemed,
mely látott halni, győzni eleget
s jövő kárpitján nézett bizton át,
fénnyel nyilazva a sűrű homályt.

Ó, mit feleljek, mit mutassak itt?
Avarba hulló hadak halmait,
közönybe fúló sóhajt és sikolyt,
bitangul veszve álmot, ami volt?

Én hallgatok, susog a hűs avar,
jön a nagy ősz és hull, hull a magyar.
Jön a nagy ősz és hull, hull légiónk.
Ó bán, aludni s nem álmodni jobb!

vasárnap, december 13, 2015

2015/50. hét

Kazinczy Ferenc - A szabad Erdély a török elüzetése után

Szabadon lihegsz, szeretett haza!
Szabadon lihegsz, megint! Karunk
Béklyóidat összetöré.
Itt vesztenek ők, itt hulltanak el;
Lobogó tüzeit seregökre
Az isteni bosszu lövellé.

Nem ejte le minket erő;
Bízakodás teve rabjaivá
Minket a pogánynak.
Esküdt, s mi jók, hivénk szavát;
S ő a hivőket, bizakodókat,
Cselébe voná, megbuktatá.

Hegyeink aranyát, ugarinknak
Gazdag termésit irígylé,
És amit táplál a mező.
Paripáink neki nyihogtak,
Gyapját neki nyírta meg a nyáj,
S amit nem vett el, ellopá.

Magyarra vivé ki a magyart,
S vicsorga dühében, hogy a két
Testvérhad érte egymást ölé.
Éh gyermekeinket maszlagon
Hízlalta pribégjeivé, hogy ők
Verdessék, ami még nem ing.

S mi nyögénk a vad dölyf kéjeit,
S viselénk, de mérges fájdalomban,
Az alázó súlyos igát.
Hunyadink nagy lelke nem hagyott el,
Hunyadink nagy lelkét nem hagyánk el,
S lepattogának láncaink.

Itt vesztenek ők, itt hulltanak el,
Lobogó tüzeit seregökre
Az isteni bosszu lövellé.
Szabadon lihegsz, szeretett hazánk!
Szeretett hazánk! szabadon lihegsz,
Hunyadink nagy lelke van veled.

vasárnap, december 06, 2015

2015/49. hét

Eötvös József - Mohács

Eldődeink siralmas harczhelyén,
Zöldebb a fű Mohácsnak mezején;
Több illat tölti a virágokat,
S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.

E földet hősök vére áztatá,
Azért küld Isten ily áldást reá;
Mert szent határ az s puszta nem lehet,
Hol honfiszív honáért vérezett.

Oh ne sirasd meg annak végzetét,
Ki a hazáért adta életét!
Édesen alszik anyja kebelén,
S áldások őrzik csendes nyughelyén.

Mely a hazáért élt, a hű kebel,
Földjét termékenyítve hamvad el;
És szelleme a sír körűl marad,
Tettekre intvén az utódokat.

vasárnap, november 29, 2015

2015/ 48.hét

Balassi Bálint - Búcsúja hazájától

Óh, én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokot veti,
Istennek ajánlva légyetek immár ti!

Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak,
Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak,
Adassék egészség már mindnyájatoknak!

Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
Katonatalálmány, újforma ékesség,
Seregben tündöklő és fénlő frissesség,
Éntűlem s Istentűl légyen már békesség!

Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekbe jótétemről nevem!

Vitéz próba helye, kiterjedt sík mező,
S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
Kit az sok csata jár, s jószerencse leső,
Légyen Isten hozzád, sok vitézt legelő!

Igaz atyámfia s meghitt jóbarátim,
Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
Ti jutván eszembe hullnak sok könyveim,
Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

Ti is, angyalképet mutató szép szüzek
És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek,
Isten s jó szerelem maradjon véletek!

Sőt te is, óh, én szerelmes ellenségem,
Hozzám háládatlan, kegyetlen szerelmem,
Ki érdemem - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.

vasárnap, november 22, 2015

2015/ 47.hét

Illyés Gyula - Dózsa György beszéde a ceglédi piacon

Ha a nemes útra indul,
ha megtér a hosszu útról,
mikor elmegy, mikor megjön,
sír a paraszt kint a földön.

Ha a nemes lakomázik,
vigan ugrál, parolázik,
serleget lódít a falra,
a paraszt jajdul föl arra.

Ha a nemes szomorkodik,
ha halálról gondolkodik,
térdre zöttyen, úgy bókolgat,
klastromot rak a papoknak,

hogyha búsúl, hogyha vidul,
ha lány után kukurikul
s kezesíti kösöntyükkel,
fizetni a parasztnak kell.

Ha böjtöl, ha házasodik,
ha beteg, ha szaporodik,
nyaka közé a parasztnak
ujra új adót akasztnak.

Kis sorsomból magas pólcra,
léptem én világos dombra,
szertenéztem hogy ott álltam,
a világban csak ezt láttam.

Még akkora mint az arasz,
nyögi terhét már a paraszt,
alig ér tizenkét tavaszt,
érzi ustorát a paraszt.

Ha a birtokán tanyázik,
lovat ugrat, agarászik,
akár fekszik, akár sétál,
a parasztnak csak kárt csinál.

Szól a kakas, fennen kiált,
világosodik a világ,
kakas, kakas már repüljél,
kastély tornyán énekeljél.

Akár bent van, akár kint van,
a parasztnak csak új kin van,
mig csak a föld hátán lépdel,
rajtunk jár sok háznépével.

Hogyha meghal, ha temetik,
kántorok kiénekelik,
ülik kilenc napos torát,
megnyögi azt is a jobbágy.

Átkot hoz még halottan is,
lopó, csaló, rabló, hamis,
ha fejére malaszt száll is,
a paraszt fizeti azt is.

Nyilott szájunk jajpanaszra?
Dögölj, rúgtak a parasztba,
korbács pattant, a torokba
rekedt a szó fojtogatva.

Na, nem értünk a beszédhez!
Elég is ennyi testvérek,
balta, csép, már hadarólap
magyarázza igazunkat.

Vérszopó dög, elég ennyi,
farkasféreg valamennyi,
testvéreim, - hajlokát is,
szélbe szórjuk a porát is!
Segélj, Krisztus, minket!

*

Elképzelem, igy szólt s nagy bajszát törölve,
néz a futó égre, majd a zajló földre.
S homlokán a harag rõt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen'
szörnyü mocsaradba magyar történelem!
S mint egy barát írta harcairól irván:
nyomában ott tolong százhúszezer sátán.

vasárnap, november 15, 2015

2015/ 46.hét

Czuczor Gergely - Mohács

Főuri gőg és visszavonás pártokra szakasztá
A honnak kebelét gyáva királyok alatt.
Tágult a fegyelem, gúny lett a harci fenyíték,
Vélte magát úrnak följogosítva kiki,
Isteni ostorkint ült úr jobbágya nyakára,
S a pórnak kicsikart vére kiálta bosszút.
S megnehezült a világbirónak itélete, s lőn a
Nemzeti nagy bűnnek nagy torolója Mohács.

vasárnap, november 08, 2015

2015/ 45.hét

Erdély veszedelméről

Lefüggesztettem fejemet,
Bánatnak hajtom szívemet,
Nagy szomorúság testemet,
Elepesztette lölkömet.

Az én hazámnak romlásán
Bánkódom nagy kárvallásán,
Így panaszolkodom sírván,
Így kezdem el siralmimat:

Úristen, tőlem színödet
Elfordítád szemeidet,
Megvonád te irgalmadat,
Hozzám való jóvoltodat.

Reám hozád az ellenséget,
Kik elpusztíták földemet,
Levágták szép nemzetimet,
Szép ifjakat, gyermekeket.

Erdélynek kincses városit
Elpusztíták szép templomit,
Levágták szép ékességét,
Benne való szép csillagit.

Nem szánják ők a véneket,
Levágják a gyermekeket,
Mostan serdült szép ifjakat,
Megrúttéták szép szűzeket.

Tőnek nagy iszonyúságot,
Kit emberi fül nem hallott,
Pogánytul is nem hallottunk,
Kit szegények szenyvedtenek.

………………………………..

Jobb volt volna ez világra
Hogy ne is születtünk volna,
Hogynem mint ily nyavalyákra
Vitettünk volna nagy kínra.

Az torkunkat megmetszették,
Mint ártatlan bárányoknak,
Az vérünket kiontották,
Ezen ők igen vigadnak.

Az keserves asszonyoknak
Tisztességek megadassék,
Emlőiket elmetszették,
Tűzzel testeket égették.

Hóhér módra velük bándtak,
Kíméletlen minket vágtak,
Kik bennünk megmaradtanak.
Bujdosásra jutottanak.

…………………………

Jaj szép hazám, mikor látlak,
Ó bő földő édes hazám,
Jaj szép Erdély, mint megromlál,
Jaj ím mely pusztán hagyattál.

Elpusztultak szép városid,
Széjjelbujdosnak népeid,
Éhség miatt szép nemzetid,
Kenyeret kérnek gyermekid.

Egy ifjú nagy keservében
Síra Erdélynek veszésén,
Mint hazájának romlásán
Siránkozik pusztulásán.

Mikor írnának ezerben
Hatszáz után az kettőben,
Ezt írá szent György havában
Zsigmond király városában.

(1602)

vasárnap, november 01, 2015

2015/ 44.hét

Czuczor Gergely - Hunyadi László

Én szívből szeretém, de gyülölték ellenim a hont;
S mert ezt nem lehetett, engemet öltenek el.

vasárnap, október 25, 2015

2015/ 43.hét

Rendületlenül (saját)

Hazával, gonddal
Ítélettel, szabadsággal,
Rendületlenül?
Rendületlenül.

A világgal, gondjával
Ítéletével, partnerével
Rendületlenül,
Rendületlenül.

Érezni kell,
Gondolni kell
A hazára,
S a világra.


Keszthely, 1995. október 28.

vasárnap, október 18, 2015

2015/ 42.hét

Eötvös József - A zászlótartó

I.

Gyásztérein Mohácsnak
Megszűnt a nagy csata,
Tört vértek s fegyverek közt
Fekszik sok dalia.

S hol annyi bátor küzdött,
Oly sok szű vérezett,
Az esti szellő sóhajt
A gyászmező felett.

Ébren csak egy vitéz még
Az ezerek közül;
Romján a dúlt hazának
Csak ő tekint körül.

Vér foly le homlokáról,
Széttörve fegyvere,
Egész csak még a zászló, ─
Ezt tartja hős keze.

Ezt tartja és körűlnéz,
Számitva társait:
És lám egy sem hiányzik,
Mind, mind jelen van itt.

Ki reggel véle jött el,
Mind megmaradt helyén ─
Keblében mély sebekkel,
Szenny nélkül fegyverén.

S ő föltekint az éghez:
"Légy áldva Istenem!
Sok bajnokunk veszett el,
De Árpád népe nem.

A nép, mely ily csatát veszt,
Mely halni így tudott,
Feltámad még a sírból
S még egyszer élni fog".

Így szól, és most tovább megy
A pusztult téreken;
Már csak lépése hangzik
S a táj csendes leszen.


II.

Mély völgynek rejtekében
Áll egy magányos lak,
Fölötte zúg a fenyves,
Alatta a patak.

A völgy körűl a Mátra
Magaslik ég felé,
Miként ha nagy falával
Nyugalmát védené.

Felette tiszta égnek
Borúl el kárpita,
Áldásként öntve fényét
A völgy virágira.

S mig lenn a messze síkon
Naponként harcz zajog,
E tájnak nyugodalmát
Csak ha a lomb susog ─

Zavarja, ─ s zúgó csermely
S madárkák éneke.
Itt élt régmúlt napokban
Egy tisztelt remete.

Nyugodtan, mint e bérczek,
Tisztán, miként ege,
S magányban, mint a csermely,
Így folyt el élete.

Hajdan, ifjabb korában,
A dalia nevét
Jól ismeré az ellen,
S hatalmas fegyverét.

S a hon, mely nem felejti
Győzelmes bajnokát,
Sokszor babérral fűzé
Körűl hős homlokát.

De hogy leszállt Mohácsnál
E honnak csillaga
S nem volt miért csatázzon
A bátor dalia:

E völgy nyugodt körében
Rejté el bánatát;
Szivét a bú emészti,
A rozsda jó vasát.

Most agg, hosszú napokban
Sok évek folytak el;
Haja galamb-fehér lett, ─
Nyugodtabb a kebel.

S miként ha hó takarja
A hervadt téreket,
Csak itt-ott áll egy kóró
A jég-lepel felett:

Úgy hosszu életének
Nehéz keservibül
Csak itt-ott még egy emlék,
Mely néha felmerül.

De ha távol falukból
A nép hozzája jött
S az agg letérdepelve
A feszület előtt,

Éghez emelt kezekkel
Könyörgé istenét,
Hogy el ne hagyja veszni
Letiprott nemzetét;

Hogy el ne hagyja veszni
A szép magyar hazát,
Hogy el ne hagyja veszni
Nagy Árpád magzatát:

Akkor sejdíti néha
Az ájtatos tömeg,
Hogy bár e fej megőszült,
Hogy bár e kéz remeg, ─

De egyiránt még ifjan
Hevül ez agg kebel,
Szemén a könnyek érte
Még nem apadtak el.


III.

Igy múlt a hosszu élet;
Kifáradt a kebel,
Mit rég sejdít, most érzi:
Hogy végre menni kell.

S kiket sokszor szavával
Vigasztalt bú között
Még egyszer összegyüjti
A kis kunyhó körött.

"Oh légyetek üdvözölve
Még egyszer, jámborok,
Kik terhes életemnek
Baráti voltatok.

E hosszu földi pályán
Végig kisértetek,
Oh légyetek üdvözölve
Utolszor, hív sereg!

Egy kincset rejt e kunyhó.
Mig ifjabb volt karom,
Megvédtem; éltem eltelt;
Most már rátok bízom".

Igy szól, s megy kunyhajába
S egy zászlóval kilép;
Terhétől karja reszket;
Bámulva áll a nép.

"Im kincsem! szebb napokban
Királyom bízta rám, ─
Közötte száz veszélynek
Mohácsnál hordozám.

S sok évig a kunyhóban
Őriztem kincsemet.
Im itt van, szenny nem érte
E szentelt színeket.

Büszkén lobog, mint egykor
Győzelmeink alatt;
Sok elveszett Mohácsnál
De zászlónk megmaradt.

Mátyás fényes lakában
A félhold űl Budán,
S új zsarnokok jöhetnek
A zsarnokok nyomán:

De míg e zászló meglesz
S élnek emlékeink,
Nem fognak eltiporni
Győzelmes ellenink.

A hosszu éj után a
Napnak kell jőnie,
És a korány fuvalma
Fölébred majd vele.

S ha kéz lesz, mely e zászlót
Fel birja tartani,
E szellő a redőket
Ki fogja bontani.

És újra kardot fognak
Az elszokott kezek,
Melyek lánczot viselve
Megerősbültenek.

S megtisztul a töröktől
Budának szent fala
És újra ön-hazánk lesz,
Mi börtönünk vala.

De hol van, a ki tartsa
Vészek között, a kéz?
Hol van, ki védni birja
Zászlónkat, a vitéz?"

Szólt ─ s ím, a mint körűlnéz,
Száz kar emelkedik
És száz ajakról egy szó
Mind, mind ajánlkozik:

"Kevés egy élet, egy kar,
E terhet hordani,
De mindnyájunkra bízzad
S meg fogjuk tartani".

S a melyet elbocsáta,
Száz kéz ragadja meg
A zászlót, s most közöttük
A nép felett lebeg.

Ő látja, s megnyugodva
Csukódik bé szeme;
Hisz zálogát jövőnknek
Jó kézbe tette le!

vasárnap, október 11, 2015

2015/ 41.hét

Bornemissza Péter - Siralmas énnéköm

Siralmas énnéköm tetüled megváltom,
Áldott Magyarország, tőled eltávoznom,
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Az Felföldet bírják az kevély nímötök.
Szerémségöt bírják az fene törökök,
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engömet kergetnek az kevély némötök.
Engöm környülvettek az pogán törökök,
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engöm eluntattak az magyari urak,
Kiűzték közőlök az egy igaz Istent.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Legyön Isten hozzád, áldott Magyarország,
Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában,
Bornemisza Pétör az ő víg kedvében,
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

vasárnap, október 04, 2015

2015/ 40.hét

Czuczor Gergely - Mátyás szobra

Harcban erős, békében igaz bíró vala Mátyás.
Művészet, tudomány hírli királyi nevét.
Évek századin átragyogának tettei hozzánk,
S a nép ajkain él róla sok úri kaland,
Mátyás annyi dicső emlékét hagyta nevének:
Mily kár, hogy szobor is nem jut róla reánk!

vasárnap, szeptember 27, 2015

2015/ 39.hét

Vörösmarty Mihály - Szép Ilonka

1
A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.
A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
S szép sugár lány, röpteként csapongó.
"Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyúgodóba jár."
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyü s játszi a lány illanása.
"Istenemre!" szóla felszökelve
A vadász: "ez már királyi vad! "
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Verseneznek tündér kedvtelésért.
"Megvagy!" így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét;
"Megvagy!" így szól a vadász, gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét;
S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
A leány rab szép szem sugaránál.
2
Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága
S telt pohárnál űl az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábító varázs ég.
S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könyei hulltanak;
Most könyűi, vére hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.
"Húnyt vezérem ifju szép sugára"
Szól az ősz most "éljen a király!"
A vadásznak vér tolúl arcára
S még kupája illetetlen áll.
"Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat."
"Mert apád én kétszer is lehetnék
És ha ittam, az nincs cenkekért;
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifju, tölt pohár kezében:
"Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél;
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rosz s tehetetlen."
S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hivebben
Bámulá a lelkes idegent.
"Vajh ki ő, és merre van hazája? "
Gondolá, de nem mondotta szája.
"Téged is, te erdők szép virága,
Üdvözölve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába;
Ősz apáddal a vadász elvár;
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában."
Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang: menni kell.
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
"Emlekezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."
Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifju megcsókolván,
Útnak indúl a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.
3
Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája;
Mert sok újat meglepetve lát...
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.
S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérboszút a rosz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidúl még szép Ilonka képe.
"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordúlt életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?"
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd szinében elhal.
S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: "Áldás életére!"
"Fény nevére, áldás életére!"
Fenn kiáltja minden hű ajak;
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.
"A vadászhoz Mátyás udvarában
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában
Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.
És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.
A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása líliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.
1833

vasárnap, szeptember 20, 2015

2015/ 38.hét

Garay János - Mátyás király Gömörben

Mátyás király nem értett honn ülni kényesen,
Értett a harczi ménen megülni győztesen,
S ha harczi nem valának, bársony nyugágy helyett,
Mátyás király kezébe birói pálczát vett.

Bejárta szép országát, s mint béke angyala,
Törvényt, igazságot tett, a merre járt vala,
Bejárta a Dunának s Tiszának mesgyeit.
Kihallgatá urával a pór sérelmeit.

Törvény után, követvén az ős magyar szokást,
Tartott az útazásra Gömörben áldomást;
Az áldomások árja enyelgő és komoly,
Mikép Maros aranyja, Tokaj nedűje foly.

Van, a ki a királyért üríti a kehelyt,
A hon virágozása dobogtat más kebelt,
Ez a német vesztére nagy rettentőt iszik,
Az a török halálán, ez a csehén bizik.

S végig lakoztanak már, és végig ittanak, -
Egyért feledtek inni a vigadó urak,
S vigalmok a hegyig hat, hol munkás hangyakép
A tő tövét kapálja pőrén a póri nép.

Mátyás király a tréfát fölötte kedvelé,
Mátyás király föláll s int a szőlőhegy felé:
«Ím, dolgozott a munkás, mig vigadánk, urak!
Ne váltanók fel őket, hogy ők vigadjanak?

Fel, a király nyomába!» Szól és előre mén,
Mikép a felkelő nap a fényes ég ivén,
Utána mén az úrnép vontatva s kénytelen,
Mikép a lomha árnyék a test után megyen.

S bámészan a parasztok reá tekintenek,
Kiváncsilag megállnak a vándor fellegek,
A nap kibú alóluk, meglátni a csodát,
A hős király kezének ügyében a kapát.

Mátyás király megedzett s dologszokott vala,
Az úrinép puhán nőtt, és otthon lomhula;
Mátyás király ügyes volt és könnyü termetű,
Az úrinép nehézkes, tömör tekintetű.

Mondjam tovább, ne mondjam a tréfa folyamát,
Mint űli a veríték az úrnép homlokát?
Mondjam tovább, ne mondjam: a gyors király mögől,
Miképen jobbra balra az úri nép kidől?

«Uram király - kiáltnak - pogány dolgot mivelsz,
Kegyelmetes tréfáddal még mind rakásra ölsz -
A kardot elviseljük, kapáljon a ki tud!»
És a panasz keserve Mátyás fülébe jut.

De mint a könnyü sólyom fölöttök a király
A megkapált barázdán nem fáradottan áll,
Arczára méltóság ül, szigor van homlokán
S a lelkendő urakhoz ily szó jön ajakán:

«Ám hagyjuk a szokatlan dolog kisérletét,
De megjegyeznetek kell nehéz verejtekét:
A föld, urak, kemény rög, s ki azt megmíveli,
Véres verejtekének gyöngyével öntözi.

Azért, ha máskor isztok, nem kell felednetek
Az áldomásba szőni: hogy éljen népetek!»
Szólott - s az úri nép megjegyzé az oktatást, -
Mátyás király Gömörben igy tarta áldomást.

vasárnap, szeptember 13, 2015

2015/ 37.hét

Balassa Bálint - Zarándoknak vagy bujdosónak való ének

Pusztában zsidókat vezérlő jó isten!
Ki előttök mentél tüzes oszlop képben,
Igéret földjére vezérelvén szépen
Kalauzok voltál minden szerencséken.

Te adtál csillagot három szent királynak,
Vezérül is angyalt ifjú Tóbiásnak,
Heródes előtt futó szűz Máriának, -
Te voltál vezére minden zarándoknak.

Könyörgök, nékem is hogy légy már vezérem,
Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem.
Én istenem! ebben ne veszszen el vérem,
Őrizz meg gonosztúl, felségedet kérem,

Építs fel elmémet az jó bölcsességgel,
Szívemet peniglen hittel merészséggel,
Bujdosó fejemet töredelmességgel
S te-adtad lelkemet buzgó könyörgéssel.

Jártomban költömben hogy csak reád nézzek,
Búmban, örömömben reád figyelmezzek
S jó, gonosz szerensét csendesen viseljek,
Soha semmi helyen el ne felejtselek.

Hogy bujdosásom ideje tölte után
Én édes hazámba térjek esmég vigan:
Mindazokat jó egészségben találván,
Akik szomorkodnak éntűlem búcsuzván.

Felejts el annak is háládatlanságát,
Aki most erre vett engem, régi rabját;
Ámbár élje vigan felőlem világát,
Csak énbennem olts meg nagy szerelmem lángját.

Én édes hazámbul való kimentemben,
Szentmihály nap előtt való harmad hétben,
Az másfélezerben és nyolczvankilenczben
Az ó szerént, szerzém ezt ilyen énekben.

vasárnap, szeptember 06, 2015

2015/ 36.hét

Czuczor Gergely - Hunyadi

Ki áll amott a szirttetőn,
Hunyad magas falánál,
S körültekint a sík mezőn
Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz,
Hazáját most nem űzi vész,
Várába szállt nyugonni.

De hirnök jő, s pihegve szól:
„Uram, hatalmad eldült,
Hazádon nem kormánykodol,
A polczra már Ulrik ült.”
„Ha úgy akarta a király,
Hunyadi akkor félre áll.”
Mond és marad nyugodtan.

Más hirnök is jő csakhamar:
„Törnek reád, uram, félj,
A főnemesség nyelve mar,
Előlök, mint lehet, térj.”
„Hogy törnek rám, hihetni bár,
De úgy nem, mint török, tatár.”
Mond és marad nyugodtan.

„Uram, hős vajda, véredet
Szomjúzza egy gonosz sziv;
S hogy oltsa fényes éltedet,
Külföldre álnokul hív.”
„Rám czélza már nem egy halál,
S ha isten hagyja, eltalál.”
Mond, és marad nyugodtan.

S a mint fennáll, a mint lenéz
Nyugalmasan szivében,
Habos lovon fut egy vitéz,
Vérlobogó kezében,
S kiált: „édes hazánk oda,
Nyakunkon a török hada,
Siet kivívni Nándort.”

„Pogány jő? hah! nem tűrhetem,
- Mond, és tűnik nyugalma, -
Magyar hazán és nemzeten
Nem dúl pogány hatalma!”
S aczélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap,
S míg nem győz, nincs nyugalma.

vasárnap, augusztus 30, 2015

2015/ 35.hét

Arany János - Török Bálint

„Fohászkodik mostan sok
gyakor sírással
Asszonyfeleséged
az két szép fiával –”

Izabella királyné Budában
Azt se tudja, hova lesz buvában:
Két ellenség két felől szorítja,
Szivét a gond száz felől borítja.

Összegyüjti budai tanácsot:
„Jó emberek adjatok tanácsot:
Boldogasszony temploma keresztjn
Török zászló lengjen, vagy keresztyén?”

Szól a biró nagy Isten szavával
Tizenharmad szék-ülő magával:
„Mire a nap még egyszer kisütne,
Német zászló lesz oda felütve.”

Titkos éjjel a kaput kinyitják,
Magyar urak ezt nem is gyanítják:
Török Bálint, György barát, vezérek!
Kár alunni mostan a vezérnek.

Nem aluszik a barát, felébredt;
Török Bálint ruhát sem cserélhet:
Az ellenség, ki nyakra, ki főre,
Takarodik a várból előle.

Jár a barát postája, követje,
Szolimánhoz titkos üzenetje;-
Maga Bálint csak morog, csak ümget
„Ez is elád maholnap bennünket!”

Sárga lovát nyergelik atlaszra,
Úgy robog a budai piacra,
Nagy sokaság közibe úgy léptet:
„Halljátok ezt ti budai népek!”

„Áruló az, áruló a neve,
Verje meg a magyarok Istene,
Aki Budát – gyilkolom a fattya! -
Kettő közül egynek is feladja.”

-„Áruló az, áruló a neve
Verje meg a magyarok Istene,
Aki Budát közülünk feladja,
Török Bálint szavát nem fogadja.”

Érkezik a vad pogány, sereggel:
György a barát, összesúg ezekkel,
Maga Bálint, ha szivből, ha szinre.
A basának dolgozott kezére.

„Két ellenség a Duna-két parton:
Kevés annak az én egy jó kardom:
Egyiket a másikkal – hiába!
Ahogy lehet” – gondolja magába.

Hétfő napon hajnalhasadáskor,
Veresebb az ég alja, mint másszor;
Hajnal előtt a Szentgyörgy terére
Vágtatott a magyarok vezére.

Ágaskodik jó lova magasra,
Kukorékol a csaták kakassa;
Hej! mit akar a Bálint ma reggel
Török-magyar egyesűlt sereggel?

Amit akar meg is teljesíti,
Hajnali szél zászlaját röpíti,
Maga pedig kardját emelinti
Török Bálint, jó vitéz, Enyingi.

Széles a víz a Duna árkában:
Ne menj neki, bolond cseh, vaktában!
Nekimenne, ha partja se volna,
Vize helyen pokol tüze folyna.

Fut a vezér maga is, vesztébe,
Beletört a gyalázat szivébe:
Szegény öreg! Hogy ki nem huzhatta,
Futásában elvérzik miatta.

Török Bálint, jó vitéz, Enyingi!
Vitézséged ne mutasd nagyon ki,
Mert a pogány bizony megigenli,
Gonosz barát ellened ingerli.

Gonosz barát hitszegő tanácsa
Azt a vermet csak ássa, csak ássa
Ki miatt lesz Budavár bukása,
Török Bálint hálóba jutása.

Győzedelmes ütközet elmulván,
Izeni a Szolimán nagy szultán:
„Fiam Bálint, magyarok vezére,
Jöszte hozzám ebédre, ma délre.

Jöszte hozzám az ország nagyával,
Izabella királyné fiával:
Atyja után én vagyok az atyja
Árvaságát meg sem is siratja.”

Gondolkozik a Bálint magában:
Nem lesz-e jobb maradni Budában?
Mintha sugná, valami azt mondja:
Ne menj Bálint, a török táborba!

Királyasszony ellenben azt mondja:
„Török Bálint, te segíts bajomba:
Gyermekemet nem adom barátnak,
Szivében nincs érzelme apáknak.

Neked adom hűséges jobbágyom!
Neked is van két fiad Torbágyon:
Mintha egyik volna most öledbe’,
Viseld gondját, úgy adom kezedbe.”-

Hosszas ebéd a török szultáné,
Hátra van még a fekete kávé:
Török Bálint tétova tekintget:
„Körülfogott a jancsár bennünket!”

„Nézz ki fiam, gyenge kis apródom!
Látsz-e nagy port a budai úton?”
-„A szombati kapuja kitárva,
Ott megyen a sok török Budára.”

„Nézz ki megint, édes kis apródom;
Jaj Istenem, be szörnyen aggódom.”
- „Izabella királynét csalárdul
Költöztetik kifelé a várbul.”

„Harmadszor is nézz ki még apródom;
Oh, hogy erről tenni már nincs módom…”
- „Boldogasszony tornya tetejében
Félhold ragyog a kereszt helyében.”

Jő parancsa Szolimán szultánnak,
Parancsolja Verbőczi Istvánnak:
”Te fogsz lenni az ország birója;
Török Bálint itt marad egy szóra.” –

Parancsolja azután barátnak;
A csecsemőt vidd el az anyjának,
Te fogsz lenni ország kormányzója;
Török Bálint itt marad egy szóra.”

„Hej, az a szó több-e mint egy másik?
Minek jöttem én azért Mohácsig!”
”Fiam Bálint, érjük el Eszéket:
Becsülettel hazaküldlek téged.”

„Hej! Az a szó hossz már egy hétig;
Hosszu nekem Budától Eszékig.”
”Fiam Bálint, ne tüzelj, várd sorra:
Hadd megyünk le, ne tovább, Nádorra.”

„Nagy Szolimán! Nagy a te hatalmad,
Nádor alól most tovább lecsalhat…”
- „Kutya voltál, az maradsz, de vason:
Láncot neki, hogy ne haraphasson!” –

Várja szegényt – beh mihaszna várja! –
Odahaza a szép két kis árva:
Minden reggel kimegy az utcára,
Édes atyját de mihaszna várja.

Várja szegényt szerelmes szép nője:
Ki-ki áll a magas könyöklőre;
Fehér képét ereszti karjára,
Úgy zokog, hogy mégse jön a párja.

Héttoronynak sötét zugában
Török Bálint üldögél magában;
Ifju korát a vénség megszánja,
Megérleli s a halál levágja.

vasárnap, augusztus 23, 2015

2015/ 34.hét

Ady Endre - Nekünk Mohács kell

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivû sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtõl a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

vasárnap, augusztus 16, 2015

2015/ 33.hét

A magyar haza (saját)

Légy hazafi, magyar hazafi,
Mert az ország már csőd,...
S a csőd a pusztulás,...
A pusztulás pedig a Vég,
Ezt tartsd szemed előtt,
Mert a magyar ember csak--
A hasznot keresi az ország,
Az ország pusztulásában, --
Mert mi szegény nemzedékek.
Mi már nem vagyunk képesek,
Képesek a hazafiasságra,...
Mert ez a világ, már tele,
Tele vannak kísértésekkel;
Tele vannak rossz szellemekkel,
S ez már a Végzet hatalma'
Ha nem térünk meg!
Ha nem térünk meg!
Mert ez a fő tény, --
S mikor eljön a végzet,
A Sors már csak érdem,'
A Sors már csak Érdem,--
S Ő eldönti Ki ...
Ki illeti meg a jót, s
Ki a rosszat? -- ...
Ezt magadnak kell eldöntened,
Mi érdekel jobban:
A hit, remény, szeretet,
Vagy más, ami megkísért;
Megkísért tégedet?
Ez az ördög műve,
Ez Az ördög műve.


Keszthely, 1995. március 24.
Sármellék, 1995. május 1.

vasárnap, augusztus 09, 2015

2015/ 32.hét


Czuczor Gergely - Mátyás király

Mátyás király fölötte szereté
A népet, s ez őt nem felejtheté,
Kivált a jó szántóvető népek
Felőle mind maig regélgetnek.

Mátyusföldén az róla a rege,
Hogy ő nem volt nagy úrnak gyermeke,
Ha tán nemes volt is, csak bocskoros,
És mint szegény, lett szolga - ostoros.

Nagy orra volt-e ok, vagy más hiba,
Nem szól felőle a nagy krónika,
Elég az ahhoz, hogy ingerkedék
Matyinkkal a suhanc pórnemzedék.

De Matyi sem kért mástul kölcsön észt,
S pengőbe adta vissza a fapénzt,
S a gúnyolónak oly koncot dobott,
Melyen heted hétig rágódhatott.

Meg volt csinálva, amit dolgozott,
Minthogy mindent helyén, nyelén fogott,
Nem is vették hát rossz neven neki,
Ha tálbul a húst nem feledte ki.

Egyszer gazdája szántani küldte őt,
Nem tudni, ugart-e, avagy vetőt,
De mélyen járt ekéje, s egyiránt,
Minél többet gazdája sem kivánt.

El délnyi délig igy dolgozgatott,
Mig szolgatársa is kiballagott,
S hozzája úgy félvállon szól vala,
Matyink pedig dolgára gondola.

"Hej Matyi, nem tudod, mi hír Budán?
Az úri népek összebujtak ám,
S királyt tesznek; te orrod jókora
Nem szagolod, ki lesz a nép ura?"

A szolga szólt, röhentve jó nagyot,
Matyink reá ilyen választ adott:
"Az új királyt ma angyalok teszik,
S az lesz, aki vas asztalrul eszik."

Erre az ekéjén egyet vetett,
S a felfordult szántóvasról evett,
Midőn a szolga látta, mit mivel,
Szólott fitymálkodás igéivel.

"Koldúsvezér! ha ostorom nyele
Addig kihajt, s leszen zöld levele,
Mig a dűlőn egy fordulót teszek,
Te úgy király, s én bolondod leszek."

S hogy eshetett, hogy nem, de úgy esett,
Az ostornyélnek zöld levele lett,
S im angyalok koronát hoztanak,
Matyink felé szárnnyal csattogtanak.

Matyink ijedten ösztökét emel,
Hogy a koronát távolítsa el,
De épen csak hegyén találta ezt,
Azóta görbe rajta a kereszt.

S akarta, vagy nem, de a korona
Matyink fejére szállva ragyoga,
S belőle oly király kerekedett,
Kinél különb grófbul sem telhetett.

vasárnap, augusztus 02, 2015

2015/ 31.hét

Ady Endre - Dózsa György lakomáján

Sebő pajtás, mit szól a gyomrod?
Pajtás, ebeké a vérünk:
Fejünk fölött varjak kárognak.
Pajtás, meghalt a vezérünk.

Különb volt, mint nyolcvan apátúr,
Szentebb úr nem vala itten,
Úgy trónolt ott, a tüzes trónon,
Mint az egekben az Isten.

Tréfás gyilkosok csiklandozták
S meghalt komoly, büszke fővel.
Háta mögött egy püspök állott
Szentelt vízzel és füstölővel.

Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer,
Holt ember varjaknak étkük.
Pajtás, mi voltunk a rossz varjak.
Mi éhesen széjjeltéptük.

Gyomrunkban az élet s az átok,
Hajh, gyomor, haj, kutya bendő,
Ti vagytok Magyarország sírja
S ti lesztek majd a jövendő.

Lesz bőjtje a nagy lakomának,
Lesz új vezér és új Dózsa,
Sebő pajtás, ne köpködj: megvált
Bennünket a Dózsa trónja.

vasárnap, július 26, 2015

2015/ 30.hét

Czuczor Gergely - Hunyadi János

Hogy réműlve futott Mahomet Nándornak alóla,
A mentett várnép istenelé Hunyadit.
"Keljetek, édeseim, mond ő föl az égre mutatván:
A harc volt csak enyém, győzelem Istenemé!"

vasárnap, július 19, 2015

2015/ 29.hét

Petőfi Sándor - A király esküje

Megesküdt a király
Hunyadi Lászlónak:
"Esküszöm az égre,
Az ég istenére,
Bántani nem foglak."

Készül föl Budára
Jó Hunyadi László.
Ne menj fel, ne menj fel,
Ne légy életeddel
Könnyelműen játszó!

Vermed lesz Budavár,
Beleesel, ha mégysz,
Maradj lenn Belgrádban,
Vagy bujdoss hazátlan,
Szép fiatal vitéz.

Kora még tenéked
Sírba fekünnöd le,
Éktelen halotti
Szemfedőt borítni
Ékes szemeidre.

Hazám szép vitéze,
Ne menj föl Budára!
Látod, mi villog ott?
Nem a te csillagod...
Hóhérbárd sugára!

"Balga aggódástok
Nem ijeszt el engem;
Köszönöm tanácstok,
De reá nem állok,
Megyek, föl kell mennem.

Vén Budavárban van
Ifju menyasszonyom;
Érted száz halálba
Mennék meg sem állva,
Szerelmes angyalom!

De halálrul ottan
Szó sincs, nem is lehet,
Megesküdtél nekem,
Királyom, s én hiszem
Szent esküvésedet."

Nemes bizalommal
László Budán termett,
Ássák a zsiványok,
Ássátok, ássátok
Alája a vermet!

Menyasszonya keblén
Meg sem pihenhetett,
Szerelme egébül
Mély pokolba szédül:
Tömlöcbe vettetett.

"Miért dobtok engem
Fekete tömlöcbe?"
- "Mert királyod ellen
Van szándék szivedben;
Hüséged megszegve."

- "Én királyom ellen!
Én hüséget szegő!
Emelj szót ellenem,
Lelkiisméretem,
Légy bíróm, lépj elő.

Ez hallgat, ez alszik,
Mint csecsemő-gyermek
Anyja lágy ölében,
S engemet, oh szégyen!
Itt bilincsre vernek.

Vegyétek le rólam
Ezt a rozsdás vasat,
S adjátok helyébe
Hazám védelmére
Tündöklő kardomat!"

Beszélhetsz, jó vitéz,
Senki sem hallgat rád,
Tömlöcöd becsukták,
Halld fordulni kulcsát,
Csikorogni a zárt.

Nem sokáig hagyták,
Hogy magát eméssze
Nagy Magyarországnak
Legszebbik virága,
Legnagyobb vitéze.

"Kelj föl, és jöszte ki!"
- "Szabad vagyok tehát?"
- "Szabad lész, oly szabad,
Hogy egy óra alatt
Ott vagy, ahol apád."

- "Mit? megöltök engem?
Apám szent nevére,
Ez őrült merészség!...
Ki sem hallgatva még,
És már elitélve.

Hunyadi Jánosnak
Vagyok én gyermeke;
Velem így tennetek
Nem rettent bennetek
E félisten neve?

De volnék akárki,
Én ártatlan vagyok,
S a király végtére
Esküvel igérte,
Hogy bántani nem fog!

Halld meg, egész világ,
Tehozzád kiáltok:
Igy add rá hitedet,
Ha esküvéseket
Tesznek a királyok!"

Szép vitéz Hunyadit
Föl Szent-György terére
Hurcolták a latrok...
Többet is akartok
Tudni? kifolyt vére!

Háromszor csapott a
Hóhér a fejéhez,
S László vitéz még él,
Él, s halljátok, beszél,
Ekkép szól a néphez:

"Én ártatlan vagyok;
Ha volna is vétkem,
Bünhödtem már érte,
S törvény értelmébe'
Szabad már személyem!"

S föláll László vitéz,
De megbotlik lába,
S estében negyedszer
Sujt hozzá a mester
És fejét levágja!

Lemenőben volt a
Nap, piros volt arca,
Vad haraggal vetett
Végső tekintetet
A véres piacra.

Azért volt a nap oly
Haragos kedvében,
Hogy a nép csak állt ott,
S merőn szájat tátott
Tehetetlenségben.

Mért nem éltem akkor!
Mért nem voltam ottan!
Kiáltottam vón a
Gyáva bámulókra
Veszett fájdalmamban:

"Föl, ha istened van,
Föl magyar nép, és e
Gaz királyt legottan
Fojtsuk az ártatlan
Áldozat vérébe!"

Pest, 1848. május

vasárnap, július 12, 2015

2015/ 28.hét

Vörösmarthy Mihály - A nándori toronyőr

Hasztalanúl küzdött, nem tudta leverni fokáról
A zászlós törököt Nándoron a magyar őr.
"Vagy te ragadj engem, török, a mélységbe magaddal,
Szóla, vagy én húzlak büszke jeleddel alá."
S egyszersmind megölelte merőn a holdemelő tart,
S száz öli fenségről szörnyü halálba rohant.

1831

vasárnap, július 05, 2015

2015/ 27.hét

Juhász Gyula - Mátyás király

Nézd Donatello márvány vésetét,
A karvaly orrt, a dactól görbe ajkat,
Mely gúnyt nyilazva sújt, bár csukva hallgat,
Nézd a szemét, mely fényes és setét!

Ez ő! Rőt múltunk ércizmú magyarja,
Királyi holló, mely nyugatra tart,
Mely fölgyújtja a bús magyar avart,
Mely a jövendőt lángolón akarja!

Pusztára épül tündérpalotája,
Plutárkot érti és Cézárt csodálja
És elmereng olasz kéz remekén.

De garaboncásként viskóba járva,
Míg írt keres az árva pór bajára,
Érezi, hogy mily magányos szegény!

vasárnap, június 28, 2015

2015/ 26.hét

Mondd mit tegyek II. (saját)

Hazám, hazám
Mikor leszel,
Oly valóságos,
Mint te voltál.

Oly rég, olyan
Réges rég,
Mikor leszel
Olyan? Mondd!

Mikor lesz béke,
Mely felőröl minden,
Minden ellenségeskedést,
Minden ... csatabárdot.

Mikor lészen tiszta.,
Tiszta a törvénykezés?
Mikor nem fogja senki,
Senkise kijátszani?

Mondd mikor! Mikor?
Megélem én azt  még,
Vagy dobjam vágyaimat,
Egy nagyon mély mederbe.

Hol elpusztul, vagy
Megmarad, de másként.
Mondd mit tegyek?
Mondd mit tegyek?

Menjek, vagy maradjak
Gondoljak-e   másra,
Vagy  semmire se
Mondd mit tegyek?

Oh értelem mondd,
Te amit gondolsz,
Mit tartasz helyesnek,
hagyjam itt hazámat;

Hagyjam itt mi kedves,
Kedves volt számomra,
S menjek el idegenbe,
Új életszakaszt kezdeni.

Mi lenne célszerű,
Mi lenne számomra,
Számomra megfelelő?
Mondd mit tegyek!


Kéthely - Marcali, 1995. június 27.

vasárnap, június 21, 2015

2015/ 25.hét

Wass Albert - Ki a magyar?

Ki a magyar hát?
Te, vagy én? Vagy a harmadik?
Nosza döntsük el szaporán,
Míg el nem süllyed a ladik
Ragadjunk hát lapátot, csákányt,
Evezőt! Ebura fakó!
Így csináljuk már ezer éve!
Ez hát nekünk való!

Aztán, ha majd holt tetemünket
Kiveti a víz a partra:
Magyar leszel Te is, én is,
A harmadik is, mind, mind, kit halva,
Bevert fejjel, némán, gyászban
Fektethetünk a ravatalra.

vasárnap, június 14, 2015

2015/ 24.hét

Wass Albert - Magyar Cirkusz

Cirkuszról álmodtam az éjszaka.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!
Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.
Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken…!
Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:
– Én arra a vörösre fogadok!
– Enyém a zöldinges legény!
– Szorítsd, te Árpád-címeres!
– A gatyás paraszt az enyém!
S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.
Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.
A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.
Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.

Bajorerdő, 1947

vasárnap, június 07, 2015

2015/23. hét

Arany János - V. László

Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.

„Ki az? mi az? vagy úgy -”
„Fordulj be és alugy
Uram László király:
A zápor majd eláll,
Az veri ablakod.”

A felhõ megszakad,
Nyilása tûz, patak;
Zúgó sebes özönt
A rézcsatorna önt
Budának tornyiról.

„Miért zúg a tömeg?
Kivánja eskümet?”
„A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
Csupán a menny dörög.”

Megcsörren a bilincs,
Lehull, gazdája nincs:
Buda falán a rab
- Egy-egy felhõdarab -
Ereszkedik alá.

„Hah! láncát tépi a
Hunyadi két fia -”
„Uram, uram, ne félj!
László, tudod, nem él
S a gyermek, az fogoly.”

Mélyen a vár alatt
Vonúl egy kis csapat;
Olyan rettegve lép,
Most lopja életét...
Kanizsa, Rozgonyi.

„Kettõzni kell az õrt,
Kivált Mátyás elõtt!”
„Mátyás, az itt maradt,
Hanem a többi rab -
Nincsen, uram, sehol.”

A felhõ kimerült,
A szélvihar elült,
Lágyan zsongó habok
Ezer kis csillagot
Rengetnek a Dunán.

„El! míg lehet s szabad!
Cseh-földön biztosabb.”
„Miért e félelem?
Hallgat minden elem
Ég s föld határa közt.”

Az alvó aluszik,
A bujdosó buvik;
Ha zörren egy levél,
Poroszlót jõni vél
Kanizsa, Rozgonyi.

„Messze még a határ?
Minden perc egy halál!”
„Legitten átkelünk,
Ne félj uram: velünk
A gyermek, a fogoly.”

Az alvó felvirad,
A bujdosó riad;
Szellõ sincsen, de zúg,
Felhõ sincsen, de búg
S villámlik messzirõl.

„Oh adj, oh adj nekem
Hûs cseppet, hû csehem!”
„Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,
Enyhít... mikép a sír!”

Állj meg, boszú, megállj:
Cseh földön ûl a rab;
Cseh földben a király,
Mindég is ott marad,
De visszajõ a rab...!

(1853.)

vasárnap, május 31, 2015

2015/ 22.hét

Vörösmarty Mihály - Cserhalom

Néma borongással megy az őskor lelke, fölötted,
Cserhalom! és nem kér emlékűl oszlopot ércből:
Oszlop vagy magad, oh diadalnak halma, meződdel.
Téged még az erős természet szűle magából,
Hogy mint embernek gyarló munkája, felejtett
Porba ne szállna tetőd, hanem állna, mig emberek élnek,
És a harcos apák hírének lenne tanúja.
Árpádnak honját Salamonnal sok baj emészté,
Az meg nem rendűlt, romlatlan férjfi erőben
Állván hőseivel: főkép a társas egyesség
Napjaiban temetője lön ellenségi hadának.
Oly vala, mint a két végcsúcsos földközi szálkő,
Mely keleten s nyugaton kitekint az egekre, s midőn itt
Nap veri, ott éjnek rémfátyola leplezi ormát:
Elfáradva leűl a villám mély közepében,
Nem rengetheti meg, nagyságán nem mehet által.
Úgy Árpád honját veszedelmek mennykövi csapván
Nem rendíthették, közepén túl nem hata mérgök.
Akkor az ifju király Salamon szép déli sugárként
Járt a sergek előtt, vele két fejedelmi levente
Ég áldása gyanánt, bölcs Géza, s szekercecsapással
Rettenetes László, Bélának gyermeki, jártak.
Akkor együtt az erő, bátorság s józan okosság
Őr vala, és akadály az enyészet napjai ellen.
Kétes az ütközetek forgása: Sajóra, Mohácsra
A jó honfi ma is könnyezve tekint, de ki retteg
Hallani a harcot, melyet László keze harcolt?
Cserhalom! a te tetőd diadalnak büszke tetője.
Merre Ozúl, haragos kúnok fejedelme, hadaddal?
Visszalobog zászlód éjszaknak durva szelétől,
Háromszor fordúl paripád, hogy visszaragadjon.
S nem látod magad is vijjogva röpülni fölötted
A puszták madarát? Eljött, hogy téged emésszen,
S szállongó fiait meghozza lakozni hadadra!
Nyargalnak, még nem tudják, hogy veszni jövének.
Mint a farkas, mely juhakolba ereszkedik, öl, dúl,
S gond nélkűl rabol a remegő falkában, azontúl
Menne; de örvös ebek várják ordítva, közelget
A boszuló pásztor, s fölemelt villával ijeszti.
Úgy haladának ezek gyilkos szándékkal. Utánok
Puszta maradt Nyírség; Tisza gazdag partjai nyögtek
Vad tapodások alatt, és vért mosa rólok az árvíz.
Látta Bihar pusztúlását, s nem tudta kerűlni,
Szörnyü halál takará a bátor férfiak arcát,
Haldokló öregek jajgattak rajtok elázva
Honni rokon vérrel, s keserű fájdalmas özönnel;
Dúlt ágyon csecsemők egyedűl fetrengve sirának,
Ifjú anyjokat a táborral gőgös Ozulnak
Vad katonája vivé pórázra kötözve; szüzekkel
Nem közös indulatok láncán hajtattak az ifjak.
Jött agg Ernyei is. Dúltan vala mindene. Még egy
Kincse van, úgy vélé, a szöghaju nyájas Etelke.
Nincs többé, csak üres viszhang felel: "édes Etelkém!"
"Sírba ha tettem volna magam, hogy mélyen az undok
Földnek alatta hever, tudnám; ha zajába sodorván
A Duna nyelné el, tudnám, hogy szőke habok közt
Tagjait usztában pusztító halsereg űzi.
Láttam volna halál ágyán hervadni mosolygó
Szép fiatalságát, kétség nem nyomna: megáldnám
Istenemet, s tűrnék. Most nézek, s nincs mire: szólok,
És az üres viszhang gúnyol felelettel. Elálltak
Könnyeim: azt kérdem, van-e még jó istene a vén
Ernyeinek, vagy csak haragos kéz villog az égben,
Mely lánggal fölirá bűnét, s most megveri érte?"
Igy panaszolt az öreg, s meg' visszacsatolta rezegve
Hangzó fegyvereit. Hogy harcra riassza királyát,
S Béla dicső fiait, búsan, de sietve megindúlt,
És az ürűlt teremek szomorún döbbentek utána.
Már hegyen ül terhes felhőként népe Ozulnak.
Sátor alatt pihen ő hímes szőnyegre terűlve.
Lábainál buzogánya hever, hadi kürte fejénél,
S a letüzött dárdán kalpagja; de oldala mellett
Kötve maradt a kard: hüvelyén szörnyű keze nyugszik.
Lejt, vigad, ordítoz, zsákmányait hordja elébe
A szilaj ifjúság; dalt mond szép rabja siralmas
Arcairól, dalt a harcokról, s győztös Ozulról.
Csak maga Böngérnek fia nem jő, a magas Árboc,
Csak maga késik még rabját köz örömbe keverni.
Mint áll a sas, mely fiat őröz fészkes üregben,
S messzire, bár éhes, nem mer távozni fiától:
Úgy állott ő a sátorban csendes örömmel
És aggódással, vele ott állt néma szoborként,
S hajh! más érzéssel, a szöghaju nyájas Etelke.
Nézte, az út sikján László hada nem ver-e port még?
Nem jön-e atyja fehér zászlót lobogtatva kezében? -
Minden csendes volt, egyedűl hangzott az örömtől
Cserhalom, és hangját a környék visszafelelte.
Nem jöve még László, nem volt még atyja kezében
A lobogó címer; de legott eljöttek az ifjak,
Árbocot üdvözlék, s a lánykát nézni megálltak.
És legelőbb eljött, s így monda bogárszemű Kődör:
"Szép a hattyu, midőn távol honjának egéből
Csendesen érkezvén idegen tó habjain ül le.
Ott az özönt könnyű lebegése hasítja, s leszállnak
Hold és csillag ezüst sugarakkal játszani hozzá.
Oh Böngér fia, boldog vagy, szebb a te leánykád,
S nem feketébb, mint a hattyúnak tollai, keble.
Kár hogy könnyet ereszt; de te Árboc menj, letörölni
A bús lány könnyét: forró az, elégeti arcát."
Erre felelt komoran Böngér fia, termetes Árboc:
"Menj tova, jó Kődör, ne beszélj nekem ilyet: enyelgést
Nem türök én soha is, mikor arra nem ösztönöz elmém."
S elmene az tüstént; de helyette csoportosan eljött
A szilaj ifjúság, és volt, ki mosolygva imígy szól:
"Oh Árboc, ha szeretsz, szedd rendbe rabodnak alakját.
Nézd, hogyan elfordúl: arcát betakarja előttünk.
Termete mily súgár, s mégis mily teljes, igéző!
Hablebegés minden kis mozdúlatja. - Parancsold
Szólani, bár minden szava tíz aranyomba kerüljön;
Mondd, hogy nézzen rám, s szép íjamat itt hagyom érte."
Jött még egy, s a lányt megnézvén monda: "Bolond vagy,
Hogy nem örülsz Árboc, hagyj bár kis időre pihenni
Szög haja árnyaiban, fogadom, hogy többet örűlök,
Mint ha ma száz tengert kirabolnék gyönge javából."
Harmadik is jött, és így szóla: "Ne mondjatok annyit:
Én magam érdemlem, hogy szép szót mondjak előtte.
Jól teve, hogy bé nem takará kis lábait a szűz:
Olyak azok, mint a tajtékból fútt halom, és én
Mily boldog lehetek, ha csak azt illetheti ajkam.
Lába nyomát csak ugyan tőlem nem tiltja meg Árboc,
Azt itt hagyja talán a porzó tiszta homokban;
Én pedig egyszeriben paizsom lapjára kimetszem,
Elviszem a földnek minden részére csatázva,
S lányt keresek, kinek e lábnyomhoz lába hasonló."
Legbátrabb vala Dember, erős magzatja Cikának.
Szőke fodorhajjal teljes két válla, piroslók
Arcai, termete nagy s deli, pillantása hegyes tőr,
Szíve sebes szélvész, s lobogó láng arra, mi szép s nagy.
Ez beszökött, a lány arcát megnézte, s elámúlt,
És mikor a szó visszakerűlt ajakára, imígy szólt:
"Árboc! téged az ég megbüntet, hogy kiraboltad,
Vagy maga e lánykád rablá szépségit az égtől,
S most büntetve van itt. Asszony nem szülhete ilyet,
Téj nem táplálá; hanem élt fenn illatözönnel.
Elkerülék őt a szelek, és harmatba füröszté
Arcait a hajnal, s mert arcai szebbek azénál:
A hajnal csak azért lett szégyent vallva pirossá.
Nézzed bár szemeit: mi van ottan földi? Az éjfél
Legfeketébb foltját napnak közepébe ha tenném,
Még az lenne talán szeme nyílt fényére hasonló.
Oh Árboc, mondd, s a hajnalt leimádkozom érte,
Elhozom a napot, és minden ragyogásit az égnek,
S itt hagyom érte neked, mert ő maga szép nap előttem."
Igy szólt ő; de nehéz gondok s fájdalmak epeszték
A szomorú lánykát; Árboc pedig álla közöttük
Félig emelt karddal, s így szólt kifakadva boszúsan:
"Vagytok-e még többen s mit akartok fecske beszédűk?
Vagy vígságtokat én megháborgattam-e, hogy most
Rajtam üt e sok nyelv, s fülemet nem hagyja nyugonni?
Hagyjatok el, bizony itt az idő, hogy hagyjatok el már,
És ki ezentúl is háborgat játszi szavakkal,
Annak némavakon hasznosb lett volna születni;
Mert én némává s vakká teszem őtet azonnal."
Ő így szóla, s haragja elől hátráltak az ifjak.
Dember kardra csapott. Még ez végére sem érvén,
Jött maga gőgös Ozúl, a lányt megnézte, s imígy szólt:
"Hah! bizony ok nélkűl sátorban nem marad Árboc,
Kincse van, őrzeni kell. Ifjú, halld, amit Ozul mond:
Add nekem a lánykát, od'adom Zeje lányomat érte,
Énekes, és ragyogó, mint legszebb csillag az égen,
S harmatnál gyengébb, nem volt még férfikarok közt.
És adok öt fiatal hadi mént, mind gyorsat, erőset:
Nyergesek, és aranyos csótárral gazdagok, és bár
Kérj még rá valamit, kész érte megadni vezéred."
Erre felelt szaporán Böngér fia, termetes Árboc:
"Tisztelet, oh diadalmas Ozúl! és hála tenéked;
Hogy Zeje lányoddal megkínálsz engem, utósót
A harc hősi közűl; de bocsáss meg, nem szabadulhat
Árboc ezen lánytól: hozzá van szíve lekötve.
Amit ezentúl még mondasz, fejedelmi ajándék:
Oh de habár paripád mind széltől volna foganva,
S rá csillagos ég közepéből lenne kiszegve
Legragyogóbb takaró, az mégsem kedves előttem
E lányhoz képest. De ha gyáván küzdve találandsz,
Vidd haza őt bízvást, és engem fogj be lovadnak."
Elvégzé Árboc, s így válaszol erre vezére:
"Meg nem gyűlöllek, noha kissé büszke vagy Árboc!
Elvárom harcod hírét; de ha gyáva vivó léssz,
Rajtad ütök, s e lányt feleségűl birja lovászom."
"Nem, soha!" szólt Árboc, s megüté a kardot előtte,
És iszonyú szemeit vérrel tarkázta haragja.
Megfordúla Ozúl, s elmentek az ifjak utána.
Igy mulatának ezek, mikoron már fölkele a nép,
S Ernyei kürtétől hangzott széltében az ország.
Fölrobbant Salamon csattogva királyi hadával,
Jött az erős László, jött Géza, boszúsan eredtek
A rohanó seregek pusztult szélére Biharnak.
Árboc csillapodott, látván, hogy nincs ki boszontsa.
Könnyü ruhát s tigrisbőrt tett paizsára, szelíden
Eltörlé a lány könnyét, s odavitte leülni.
Ő pedig ült kis lábaihoz, s biztatta szavával.
Akkor megnyitván rózsás szűz ajkait a lány
Szólt, s kedves hangját a lég is játszva emelte:
"Bajnok! téged erős, de szelíd atya nemze, s öröm közt
Bíboros alkonyban születél kegyes édes anyától:
Nem bántasz magad, és mástól bántatni nem engedsz,
Hogy jóságodnál rabságom kínja nyugodjék;
Téged azért, mikor istenemet kérlelni borúlok,
Szüntelenűl bizodalmas imádságomba csatollak,
Hogy valamerre menendsz, érezzék fegyvered élét
A csata vérmezején, s rettegjen jőni halálod.
Csak soha erre ne jőj: inkább a kölykes oroszlánt
Vagy dél sárkányát verd föl háborgani, mint a
Hármas bércek urát, s termékeny Hunnia népét.
Csattog az, és fölkelnek ezek, fölkelnek az ifjak,
S a pártás szerető nem fél gondolni reájok.
Nincsen erő, melyet meg nem győznének erővel,
Nincs rohanás, melyet rohanással meg nem előznek.
Csak maga a fejedelmi vitéz, a baltacsapással
Rettenetes László, seregekkel mérkezik és győz.
Oh Árboc, tudom én, hogy Ozulnak népe veszendő,
És te talán meg is átkoznál, ha elérne halálod,
Hogy, noha jól tudtam, nem szóltam semmi veszélyről.
Mondom azért, jőj el, sőt fuss, amennyire futhatsz;
Mert hacsak el nem nyel seregestűl Cserhalom, itt ér
Benneteket s letipor Salamonnak szörnyü hatalma.
Oh jer hát, kísérj el atyám teremébe: talán még
Ott vár, ősz hajait szomorún tépdelve miattam.
Jer, ha elébe megyünk, meglásd, fog sírva köszönni,
Sírva köszönni neked, hogy lányát visszaszerezted.
Váltságúl amit birhatsz, elhozni szabad lesz.
Dúsan térsz haza, s majd ha lovad megbotlik az úton
Nagy testhalmokban, s nehezen röppennek odább a
Jól lakozott madarak, megdöbbensz, kérded az éjtől:
Mely nép táboroz itt? és nem fog senki felelni,
S ím meglátod Ozult, véres képére süt a hold:
Akkor az ősz bajnok lányát tisztelve megáldod,
És a nemzeti gyász mezejéről búsan odábbállsz."
Nem szereté a rab lánytól ezt hallani Árboc.
Mégis visszanyomá lázadt lelkébe haragját,
Fölkeresé a lányka szemét, így monda viszontag:
"Mit mondasz nekem álmokat, oh szépséges Etelke?
Nem tudod azt, hogy szó nem ijeszt el bajnokot? Ember
Kell oda, s öldöklő fegyver; de te mily csapodár vagy,
Hogy fenyegetsz? - A rózsa megint be akarna borulni
S nem tud, mert kebelét melegíti az ifju verőfény,
Harmat reng levelén, és a völgy hű szele ráfú:
Mindinkább kiborúl azután, s bimbója mosolygóbb.
Úgy te szeretnéd homlokodat fellegbe takarni,
S az jobban kiderűl; örömest ráncokba kevernéd
Barna szemöldökidet; de azonnal visszahuzódnak,
Mint délszakra menő naptól a könnyű szivárvány.
Bús, komoly is lennél; de mosolygó kellemek őrzik
Arcaidat, s szebb vagy, mikor ezt elrejteni készűlsz.
Halljad azért, és tudd, mire szánt el tégedet Árboc:
Honnosaid minket nem fognak elérni, vidáman
Ülnek azok hűs csarnok alatt hadi dalra figyelve.
Sok borral társára köszönt, s nem tudja, hogy avval
Issza halálpoharát; mert nincs már, akire gondolt.
Mink azalatt tova száguldunk, s bár jőjenek aztán
Hőseitek, vagdalhatják a visszasüvöltő
Esti szelet, vagy az árnyékot, mely barna homályban
Rengve fut, és hosszú rémmé nyujtózik előttök:
Minket ugyan többé nem fognak lelni, s köszönjék,
Hogy nyilaink által nyomorún nem halnak el ők is.
Én pedig elviszlek tenger szigetébe keletre;
Szózatosabb ott a csalogány, és berke virítóbb,
Lengedezőbb a szél, szebben tündöklik az ég is,
S kis csemetén nemesebb izlés almái pirulnak.
Abba madár sem jő innen; fáradva zuhan le
A sas is arra röpültében, s örvények elisszák
Szárnyait: embernek bajos út, csak századik éri.
S jőjön bár maga, kit nevezél, a baltacsapással
Rettenetes László, s vele honnod ürüljön is, elvész,
S tengeri szörnyetegek fiait táplálja hadával.
Őt, mikor a fényes fegyverben látja leülni
A mélység hala, rámozdul, s közelíti örömmel,
Emberevő száját puha szép tetemére kinyitván.
Csak te kesergesz tán, de haszontalan; ekkor erőmmel
Nem birhat kényed: jobb hát kebelemre borulnod,
És örömet hoznod fiatalságomra sziveddel.
Boldogságomat én tőled nem foglalom ingyen,
Amire vágyad ered, fogod azt birhatni kezemből,
S kedveden áll, Árbocnak rabja, vagy asszonya lenni."
Így szólott ravaszúl, hogy Etelke felejtse hazáját,
És egyedűl legyen ő kebelének gondja, szerelme.
Balgatag! a síkon már megvillantak az ércek,
Por kele, és lobogós daliák vágtattak előre.
"Talpra vitéz!" hangzott szájából gőgös Ozulnak,
"Talpra vitéz!" hangzott az egész Cserhalmon utána.
És kele a kunság zörgő fegyverrel, üvöltve.
Megrendűlt ekkor, s bámulva tekintgete Árboc.
Mint kit aludtából földrázó dörrenet ébreszt,
Úgy kele ő: elröppentek szép képzeletének
Álmai, és gondok, más gondok mint az irígylett
Szerelemé, szálltak habozó lelkére setéten.
Jött fegyverneke, és paripát, dárdát hoza gyorsan.
A fölijedt deli lányka legott elhagyta ülését;
Nem rejté örömét, örömében könnye megindúlt.
A siető Árboc sírását búnak itélé,
Büszkén hordta fejét, s hadi indúlatja hevében
Hagyva előbbi szelídségét nagy zordonan így szólt:
"Sírhatsz, akiket ott megláttál, halni sietnek.
Sírj; de utószor most, örömöd várjon be csatámról."
Igy szólván paripára szökelt, és rendbe vegyűle.
Két részről riad a kürt és csendűlnek az ércek.
Vad recsegésök után örvény szakad a levegőben,
S összeveszett hangok zavarékit hordja visítva.
Fennvillámlik Ozul, haragos pej mén fut alatta.
Sorra megy ő, hadakat rendel, fölkelti az átkon
Szendergő haragot, s az ölés vad gondjait: egyben
Megnémúl az öröm. Cserhalmon rengve, csörögve
Vaskoszorú villog hadijesztő férfi kezekben.
Csak maga gyenge virág az emésztő körben Etelke.
Kétes öröm s bú-fogta remény változnak eszében.
Nem láthat le, kemény hadi férfiak állnak előtte.
Térdre borúl, és kéri kegyét a mennyek urának.
Vesszen-e? Hasztalanúl menjen kérelme szivéből,
S szűz tetemét a harc iszonyú katonái tiporják?
Meghallgassátok gyötrelmiben, oh egek, őtet,
Honját kéri, ti adtátok, ne ragadja el ember.
Hah! de mi csattog alatt! mely nép rohanása közelget?
Vassá váltak az emberek, a sok dárda Bakonnyá,
És nem ló, röpülő sárkány viszi rémesen őket.
Mintha velök hoznák az egész nagy földet, utánok
Mozdúl az, s panaszos porait fölhajtja az égre.
Itt vannak, ritkulva leszáll a porköd: erősebb
Férfiak a vasnál, és a sok dárda Bakonynál
Szörnyebben villannak elő; habosan megy alattok
A délceg hadi mén, üdvözli nyerítve az ormon
Állókat, s meredő füleit hegyesíti reájok.
Nézzétek, kit föd legelől kapcsoltan arannyal
Szép párduckacagány? ki lobogtat kolcsagot ékes
Nyusztkalpagja fölött ragyogó nagy gyöngybe szegezve?
Sasszemeit bátran veti kész seregére Ozulnak.
Ifjú még, a férfiuság nem gyáva mohával
Most barnúl, arcán szépséggel páros erőnek
Dísze virít, de szivét máris nagy gondok emelvén,
Méltósággal jár, s forog a seregeknek előtte.
Ő! s ki lehetne egyéb a hármas bércek uránál?
Ő az! sárga lovát meghajtva hatalmasan űli,
S az büszkén szedi szárait, és alig éri meg a port.
Alföldön született széllánggal vemhes anyától
És versent futa puszta mezőn a könnyü szelekkel.
Most viadalra szokott, s vas-zablát hordoza száján.
Barna tömött felhőn az egekhez tudna rohanni,
Oly sebes és könnyű: Salamon még akkor is ülné;
Mert nincs nagyratörő lelkének semmi határa.
Nem tova, s csak kissé hátrább ősz Ernyei nyargal.
Ernyei, kit késő fiak is tisztelve neveznek.
Kész bajnok, de rokon karok ellen sírva csatázó,
Bús atya, honja egyes sergének mégis örűlő,
Most jól bízva halad mellette királyi urának.
Bölcs és tisztes öreg mellett szép látni az ifjat.
Hajh! csak ez a hévtől inkább ne fogadna tanácsot
És gonosz embertől, Mogyoród nem nyelne rokon vért,
S csontokon ült szellő gyászt nem hordozna határin!
Vagy hova tévedtem? Hallgass el, bánatos érzés!
Győzni tanult hadakat látok száguldani: látom
Veszprém s Tolna merész hadait, Zala népe virágát;
A Duna mellékét látom fölkelni; Fejérvár,
Honni királyokkal még akkor büszke Fehérvár
Gyermekeit magasan rengő dárdákkal. Utánok
Nyitraiak jőnek. Komolyan megy előre vezérök:
Nem ragyogó maga, fegyvereit láttatja ragyogni,
S mennyei végzéshez mérvén a földi hatalmat,
Elszántan, de okos gonddal viszi harcra vitézit.
Tiszteld őt magyar, és neve mondására hajolj meg:
Géza ez, a győztös Bélának idősb fia, jámbor
És örömest vesztő, csak kárán nemzete nyerjen.
Most a dúlt Bihar és véres Tisza népei jőnek
Réz buzogányokkal; mentéik hátra lebegve
Úsznak az alszélben; szemeikben néma boszú ég,
A cserhalmiakat kicsapó szikrája keresvén.
Mért rebeg a szózat Lászlót is közbenevezni?
László, a fejedelmi vitéz, amaz isteni férfi,
Aki kemény erdélyi pejét ugratja közöttük?
Nem föld ád neki lelkesedést: szűz tiszta szivében
Él az erős isten, s a nemzeti ritka dicsőség.
E kettő viszi csendes időn, s intézi csatáin.
Nem villám vagy szélrohanás viadalba menése;
Oly az, mint, ha leszállana, lenne az égnek uráé,
S emberi fegyverrel ha csatázna gonosz fiak ellen.
Arcán lelkének teljes nagysága ragyog, s még
Hódítóbb ez erős ifjúság kellemi által.
Termete nem látszik romlandóságra teremtve:
Szép, magas, és izmos; vállán két bojtos oroszlán
Bőre terűl, széles mellén egymásba harapva
Vastag aranyszájjal; paizsán Pomeránia hőse
Látszik tört fejjel lehanyatlani Béla kezétől.
Béla hatalmasan áll fölemelt dárdával előtte,
Érte sohajt, rá vár a gyenge királyi leányka,
S már-már nyujtja kezét, koszorúját nyujtja kezében.
Kalpagját hamuszín lobogó árnyéka takarja;
Rojtos két saruján súlyos sarkantyuja fénylik,
Jobbjában villog, s perdűl a szörnyü szekerce.
Nézi Ozul, bámúl a nép, elhűlten, ijedve
Kérdezik a halmon: "ki az a hadi férfi közöttük,
Nagy s izmos vállal magasabb a többi seregnél?"
Mint mikor a vizek istene kél, nagy melle kilátszik,
És elnéz hullámi fölött: László is azonkép
Vállastúl magasan látszott a többi seregből,
És ha körűlhordozta szemét, elláta fölöttük.
Három erős apród jött sok fegyverrel utána,
Íját hozta egyik s nyilait puzdrába szorítva.
A másik buzogányt, s rohanó kopjákat. Utánok
Jött, s egyedűl a nagy dárdát hordozta Kelendi.
Szálfa előbb, hegyen állt bokros szép fejjel az égnek,
Ágai közt madarak fészkeltek: most oda fénylő
Gyilkos acélhegy van faragott végére szorítva.
Két kézzel bajosan, s csak alig forgatja Kelendi:
Béla dicső fia azt félkézzel emelgeti könnyen.
Régi hazánk fia ő: unokák! örvendjetek immár
Hallani a harcot, melyet László keze harcolt.
Összemegy a három vezető, komorodva megállnak
A rohanó seregek. Nem máskép csendesedik le
Tengeri partok közt a zajt még rejtegető víz:
Csillám fut tetején; de belűl a nagy hevet érzik,
És iszapos gyöngyös fenekére lebuknak az úszók;
A bölcs kormányzó csillámát messze kerűli,
S könnyü vitorlákkal siet a vészetlen öbölbe.
És ím zaj támad, feketén fordulnak alulról
A vad hullámok, hegyet, örvényt hányva setéten
Tátogat a tenger, fölhíja üvöltve szakállos
Gyermekeit, s iszonyú rohanással harcol az égre.
Nem nyughatnak alúl, fejöket rettegve ütik föl
Tört tajtéka közűl a mélység szörnyü lakói:
Barnúl akkor az ég, s a napfény elfut előlök.
Úgy nyugovának ezek; de vitéz képeikre kiültek
A rejtett haragok, s az ölő hatalomnak alakja.
Jel fuvaték, s egyszerre kitört a gyilkos erőszak.
Félig alájöve gőgös Ozul, s már záporözönként
Csengve röpült a nyíl két harcos népnek ivéből
S a szabados köztért sűrű árnyéka borítá.
Rettentő; de nem ártó harc: fáradva leestek
Porzó lábak előtt a vesszők, csak maga László
Külde ölő nyilat a nagy idegről gőgös Ozulra.
Elment az, s csillogva csapott paripája szügyébe.
A megszökkent ló nyöszörögve rogyott le Ozullal,
S az csak alig tartotta magát, hogy völgybe ne hulljon
Messze vetett heggyel dárdáját földbe szegezvén.
Látták, s rémülten sietének elébe vitézi.
Unta ez ütközetet Salamon, s "a hegyre" kiálta.
"Most ide, aki vitéz, a hegyre kövesse királyát."
És ki ne menne? "Temessük el azt, riadoznak az ifjak,
Aki velünk nem jő" s mennek vetekedve nyomában.
Ernyei szól egyedűl: "Ne siessünk veszni, királyom,
Van laposabb út is, meredek nagyon a hegy előttünk."
"Gyáváknak meredek, nem az a nagy bércek urának."
Igy szól, s egyszersmind nagyot ugrat könnyü lovával
A tüzes ifju király, alig ér vele népe; de mostan
A kunság ordítva lecsap. Száz kopja röpül le;
A megütött paizsok nagyokat döbbenve repednek;
Megrendűl Salamon nyergében, hullnak az ifjak.
Hasztalan, ő el nem csügged, folytatja vivását.
Kardra kerűl a harc, s ím a magyar ifju királynak
Kardvasa villámlik legelől. Sok futna előle,
Meg nem fordulhat: leesik csikorogva sebében,
S hengeredő tört teste lovak lábában akad meg.
Most közelít Árboc, szerelem s harag űzi csatára.
Súlyos karjától leesik Bere, Szondi: lovastúl
Megdől az, s csak alig lesz ment a szörnyü haláltól:
Társai fogják föl sürüen csapatozva nyomában.
Már Salamonra vivé dárdáját Árboc; ijedve
Zúgtanak a távollévők: ősz Ernyei gyorsan
Ott terem, és az ütő dárdát elcsapja szivéről.
Most gyalog indulnak fel többnyire: gyilkos acéllal
Fordul meg Salamon, bántóját szerte keresvén.
Ernyeivel küzd az, s elvágott dárdanyelével
Visszacsap a nemes ősz bajnok képére boszúsan.
Arra rohan maga is, vele fölrándulnak az ifjak
S elleneit víják: a kun vaskarja nem enged,
S hosszu lesz a rövid út a nagy meredekre vivóknak.
Géza tovább lekerűl népét kímélni ohajtván.
Hosszu de biztos utat választ a hegyre: vasazva
Megy négy szegletben roppant dandára, s tömötten.
Nincs akadály, melyet meg nem nyomhatna. Előttök
Bátor Opos száguld, s csak alig zabolázza haragját.
Menne, rohanna, röpülne, de nem hagyhatja vezérét.
Messze kerűld idegen föld gyermeke, messze kerűld őt!
Irgalmatlan erővel jár a harci veszélyben,
S még kezeit soha ellenség nem hagyta el élve.
Gyors vágtatva jön egy csapat a dandárra: erősen,
Bár lassan, megnyomja, s halad bölcs Géza közöttök.
Bátor Opost már a megölöttek vére borítja.
László közre marad, s így haddal szerte körűl van
Véve Ozul. Hármas ropogással csattanik össze
Két heves ellenség. Iszonyú torkokkal üvöltöz
A győztös harag, és nyomorultan jajgat az inség,
Cseng, törik a fegyver, döbög a pajzs, harsog az érckürt,
S a levegő nem elég a sok hadi hangot emelni.
Gyilkos népek alatt nyög Cserhalom, oldala síkján
Vas lábú paripák dúlnak: port verne, de vérrel
Páros az, és letapadva borúl a gyenge füvekre.
Villámként fut s csattog Ozúl a rengeteg ormon.
Nincs helye, száz helyen is lecsap a seregekre gyakorta.
Majd itt, majd meg amott tündöklik fegyvere: vissza
Verdesi a közelítőket, s biztatja vitézit.
Mint mikor a nádas tetejét szél űzi, zavarja,
Úgy kevereg s mozog a kelevéz s kard: ő buzogánnyal
Döngeti elleneit, s valamerre megy, a zaj, erőszak
Ővele jár: ott a rontó csata mérge. Miatta
Csak lassan kelhet Salamon. Még messze hegy alján
Harcol Géza; de László jő veszedelmes erővel,
S a lecsapó katonák nem győzik elállani utját.
Jő legelőbb egy könnyü csapat. Kopjázva vet ellent
Bajnokival László, azok egymást érve lehullnak
Kopjavetési miatt; de vadan jő Cserge vezérök,
Mint hegyi szálfa, magas lobogóval messze kitetszvén.
Kétszer vet Lászlóra gerelyt, harmadszor eléri
S rettenetest hangzik Lászlónak pajzsa; de vissza
Rántja ez a kopját, s rohanón Csergére hajítja.
Cserge bukik vesztére: saját vasa száll be ropogva
Homloka nagy csontján, s ő félrezuhanva lefordul:
Fut lova, és az üres nyerget szomorún viszi hátán.
Béla dicső fia megy tova, s már öldökli, zavarja
A másik csapatot. Katonái zajongva nyomulnak
Dúló bárdja után, s a kunság elfogy előttök.
S ím más hadnagy jő feketés vaslapba ruházva,
A csendes Kobut, és Lászlóra szökelteti ménét.
Régi vitéz lassú ártalmat hordoz eszében,
S nem kis erőt agg karjaiban. Rémítve csörömpöl
A páncél testén; László paripája megugrik,
S már Kobut a kelevézt derekához méri hegyével.
El sem véti; de Lászlónak peje ujra megugrik,
S elrohan a kelevéz üresen. Nem késik, azonnal
Megfordul Kobut, és tova tér Lászlónak előle.
Most meghajtja lovát László, s a szörnyü szekerce
Fölkel ölő vágásra; Kobut nincs itt, hogy elérje.
Távolról rohan ő sarkantyút adva lovának,
S a kelevézt magasan László arcára feszíti.
Mindent félrevet ez, kinyitott baljába szorítja
A vékony kelevézt, s Kobutot vele húzza magához.
Akkor jobbjával leesik nagy bárdja Kobutra,
S amint megszegi vassisakát, nagy része kicsorbúl,
És lereped. Kobut elszédűl, s a másod ütésre
Megcsörrenve ledűl, s ősz fürtei vérbe borulnak.
Béla dicső fia megnézé, s így monda: "Merészen
Harcola bajnokiért az öreg, s tetemökre borult le.
Meg ne tiporjátok ti Biharnak gyermeki őtet.
Nem harcol többé, temetését várja porában."
Igy szólt, s elkerülék az elejtett testet az ifjak.
Ő pedig a repedett bárdot levetette, s Kelendi
Jött a nagy dárdával elő. A harmadik osztályt
Kergeti már László. Dárdáját félve kerűlik
A kunok, és mással keverednek harcba körűle.
S ismét jő egy hadnagy, erős magzatja Cikának,
A rohanó Dember; de nem ellene, népe felé csap,
És Bihar ifjai közt száguldoz véres acéllal.
Ellene megy László oldalt fordítva futását.
Hallja zaját Dember s nem fordúl vissza, tovább megy
Mint a vízszakadás, a völgyi vitézeket űzvén.
Nem retteg dúló csapatok közepébe rohanni,
Csak maga rettenetes László, őt futja, kerűli,
És dárdája elől bátor katonáin utat tör.
Hasztalan! ott terem ez. Haloványság űli az ifju
Arcait, és most éltében legelőször ijed meg.
Megfordúl; de remeg sastoll lobogója fejével.
Rettentőn közelít dárdás László is azonban,
A rezzent levegőt zúgó rohanása hasítván.
Mind Demberre kiált a kún, s ő rendbe szedődvén
Helyt áll, régi dagályával fölkelti haragját,
S a hosszú kelevézt szúrásra feszíti; de László
A szúró kelevézt ügyesen föltartja paizzsal,
S egyszersmind suhogó dárdáját szörnyen emelvén
A nyakszirten ütött Dembert megsujtja: lovastúl
Eldűl a nyomorult, a völgybe hat ölnyire bukván.
A nagy erőszaktól Lászlóval tántorog a ló,
És lerogy összeszorúlt páráját nyögve kifúván.
Szép, míg déli tetőn áll a fiatal fa, verőfény
Járja fejét, lombjának zúgva hizelkedik a szél,
S gyenge virágok bujnak elő hűtözni tövénél
Harmatos árnyékban; de hamar jő ellene szélvész,
S forgó harcaival csikorogva kirántja tövéből.
Akkor napfénytől elhalnak az ifju virágok,
S hervadt lombjai közt szomorúan hallgat az alszél.
Szép s ragyogó voltál Dember te is a magas ormon.
Most az erősebbnek nagy sujtására ledőlvén
Éktelenűl nyomod a földet, hova rablani jöttél,
S majd beköszöntenek a véres por férgei hozzád.
Új paripára szökik László, ijedezve kerűlik
Rettentővé lett karját a vert hadak. Ortos
A negyedik hadnagy, jövetét nem merve bevárni
Megszalad. Oktalan! a dárdát nem tudja kerülni:
Az derekába merűl, s gonosz élét elnyeli gyomra.
Még ki van, aki merész karját Lászlóra kinyujtsa?
Hol vagytok, kiket a delelő nap láta örülni,
És elbujt rablástok elől? Hova lettetek ádáz
Bajnokok? a hírért ki csatáz meg Béla fiával?
Nincsenek! a szaladás legutósó gyáva reményök.
Még maga harcol Ozul, s László katonái elesnek
Karja miatt. Elesik szeme fényit vesztve Zavartag
És Kaba, és az erős Kurzánnak erős fia Dombi.
Jött Kalló, sebes örvényként forgatta kezében
A láncos buzogányt, s az messze röpülve halálos
Gombjával szaladók hátát döngetve bezuzta.
Most meglátta Ozult, s csörgő láncára eresztvén
A sujtó buzogányt iszonyún jártatta fejénél.
Ezt is Ozúl, az ütést kikerülvén könnyü bukással,
Mellben vágta, s szivét ketté osztotta. Legottan
Ingadozott Kalló, s buzogánya magára csapódván
Láncával betekerte nyakát. Rávága Ozúl még,
S az lezuhant. Érted hala meg, szent földe hazámnak
És el nem jajdúlt, fenyegetve borúla porodba.
Látták a szaladók, s ordítva siettek Ozulhoz,
Ő haragos szemeit forgatván harsoga rájok:
"Im gátot vetek a holtakból, még hova futtok?
Élni talán? Ide hát! még itt élet van előttem.
Elvész, aki szalad: szaladását éri halála."
Monda s erősített lélekkel vitte vitézit.
Új harc támada most. Elbúsúlt lelkek ijeszték
A győzők erejét. Valamint mély poklos üregben
Hol szilajúl sívó ördögfiak üldözik egymást,
Oly vala itt a zaj viadalmi körében Ozulnak.
Látta, de nem kerülé ezt a fejedelmi levente.
Kardot rántva csapott közepébe s kiáltoza fennyen:
"Jer neki, büszke vezér, vagy szívedet add meg előttünk."
S íme egész seregek mérgét hordozva szivében
Eljöve gőgös Ozul. Mint pusztai borzas oroszlán
Megrohaná Lászlót, s paizsát elverte kezében.
Visszacsapott ez, s most vasaik veszedelmes erővel
Összetalálkozván a léget messze betölték
Rémítő csengésökkel. Borzadva remegtek
A lobogók, s fejeikre halál árnyéka setétűlt.
És ha mikor Lászlót megszédíthette halandó,
Most vala az. Diadalra szokott vágása Ozulnak
Bal vállába hatott, s vérét mellére kiontá.
Már László keze is vágásra szegűle, de látta
S elkerülé Ozul a villámló kardot azonnal
Félrébb szöktetvén, és új rohanásra irányzott.
Nem várá emez, ellene ment és monda: "Ne örvendj
Véremen, ellenség, fejedet viszem érte hazámnak."
Igy szólt s egyszersmind megelőzve csapásit Ozulnak
Hármas erőszakkal leütött nagy barna fejére.
Szélvész markában kard nem sujthatna nagyobbat:
Ketté vágta fejét, s mellcsontját érte hegyével.
A hasadott fejjel leesett nagy teste Ozulnak,
S melyen büszkén járt, lett a rút porral egyenlő.
Nézték, s nem láták többé katonái csatáját,
S teste körűl keserű szívvel harcolva elestek.
Cserhalom a meredek helyen is már meg vala víva,
A vérben fürdött Salamon fölütött az oromra,
Elfoglalt ragyogó zászlót lobogatva kezében.
Már csak tetteiből vélnéd országok urának:
Mindene tépve vagyon, tetemén nincs semmi királyi.
Itt is megszalad a kunság, más részen előttök
Áll a széledező dandárral Géza, s Oposnak
Életvesztegető buzogánya kopog le fejökre.
Merre, hová? nincs út, menedék nincs, gyász van előttök,
Gyász nyomaikban: dőlt feleiknek szörnyü halála.
Árboc is, a szomorú csatazaj zendűlve fülében,
Megfuta Ernyeitől, s rabját fölkapta ölébe.
Vaddá lett veszedelmében, nem hallgata szóra
S nem vala mint ezelőtt szerelemmel képe mosolygó;
Féltés ült azon, és vesztő borulása szivének.
A lány esdeklő szemeit most senki sem érté,
Tajtékzó paripán lebegett reszketve sikoltva,
Vad szél hordta haját, vad szél hordozta ruháit,
S a bajnok vas karja feküdt bús keble verésin.
Fenn vala már László, s vállát bekötözni leszállott.
Most hogy előtte rohant a lány gyötrelmivel Árboc,
Rá iszonyú szemeket vetvén végezte kötését,
S lóra kapott. Hangos dobogását messze kihallá
A szaladó Árboc. "Haj! hát elvesztlek Etelke,
És az írígy végzés téged sem hágy meg ölemnek?
Vesszek el inkább, és te is akkor vessz el előttem."
Igy szól, s visszatekint, s fél dárdavetésnyire látja
Gáttalan űzőjét villogva nyomába rohanni.
Még egyszer meghajtja lovát, s keseredve szorítván
A lányt melléhez legutósó harca elől fut.
Mindinkább közelít a zaj. Már méri fejéhez
A kardot László. Még jókor visszacsap Árboc,
És a gyilkos ütést vasa elhárítja fejéről.
Ekkor tágúlást lelvén a lányka, öléből
Földre szökik szaporán. S most Árboc szembekerűlve
Harcol oroszlánként, melynek fölverte tanyáját
A környéki vadász. Jó fegyvere mint az ölő láng
Villog markában s Lászlónak melle felé jár.
S mintha tanyát ottan kívánna felütni örökre,
Mind csak azon fárad; mélysége kecsegteti, abba
Vágy belahatni s szivét onnan kicsikarni vasával,
A szivet, a lánynak, mint vélte, ha veszne, jutandót.
Harca dühösb vala mint ártó. Vas várra csatázott,
Mely iszonyú csengésekkel felel a sok ütésnek.
Nem hever a legerősb daliának jobbja is addíg;
Dúlja, emészti az őt és megfárasztja sebekkel,
Hogy végtére betört házként nyergére leroskad
S tündér vágyaiból a halál veszi által az omlót.
Csak maga állt már a győző s harc-nyomta lováról
A vérsíkra leszállt. A lányka elébe borúla,
És köszönő ajakát az örömnek hangja futá el.
László a remegőt kegyesen fölemelte magához.
Az kipihent karján, s a holt Árbocra tekintvén
Megszáná esetét, s így szólt jó lelke hevéből:
"Oh ha szabad még kérni nekem, hálával adósnak,
Hagyd nekem e holtat: gondom van hűlt tetemére.
Nem volt ő zordon, szerelem szép szózatival jött
Lábamhoz, s mikor úr lehetett kényére, rabom volt.
Tán vétkes s büntetni való, hogy rablani eljött;
Ámde kiszenvede már: én őt kis csörge patakhoz
Eltemetem s lobogós dárdát tűzök le porához.
Fölszedem a kikelet rózsáit, a parti virágok
Bokraival sirjára teszem. Hervadjanak ott el,
Mint ő is szomorún elhervada ifju korában."
Megfogadá a fejedelem, s enyelegve imígy szólt:
"Hát a győzőnek mi jutalmat szána Etelke?
Nem fog-e Cserhalom neki is szentelni virágot,
Mely hervadjon bár, más szebb kelhet ki porából?"
Szebb vala ő, mint tudta, s szivet csábíta szavával.
Megnézé a lányka, szemét lesütötte ijedve.
Visszaesett a szó ajakán, a gondolat elhalt
Lelkében, s piruló arcát égette szemérem.
És mikoron mégis felelését várta mosolygva
A diadalmas hős, rebegő lágy hangon imígy szólt:
"Fejedelem! csak holtaknak kell adni halotti
Tiszteletet, s gyászos koszorút a hervatag ágból.
Élő háladatos szívvel tiszteljük az élőt,
S a győző neve kedves hang: leborúlva nevezzük."
Látta pirúlását László, s nem enyelge továbbá.
Mint a tiszta harang kedves csengései, gyöngén
Hangzott a rebegő lánynak szózatja fülében
És lelkébe hatott; de az érzés könnyü hatalmát
A nagy gondolatok kiveték tusakodva eszéből;
Mégis szép szemeit nem merte bevárni szemével;
Harc-koszorúzta fejét a szűnő zajra fölütvén
Szerte körűlnézett, de futókat nem mene űzni.
Néma szelídséggel vezeté atyjához Etelkét,
És az öreg harcos karjába fogadta leányát
Elvetvén gondját, mellyel volt nyomva, szivéről,
S így szólt elboruló szemeit magas égnek emelvén:
"Mért mondott nyelvem panaszos szót ellened oh ég!
Nem büntetsz te, megáldottál bánattal, örömmel,
S most a bánat után tisztább örömekre derűlök.
Oh már nem lesz üres vénségem, mert velem vagy,
És a puszta lakot szavaid lágy hangja betölti."
Igy minden részről az örömnek napja beállott.
Elragadott fiak és hölgyek rokonaikra borulván
Gazdag örömkönnyek folyták a bajnokok arcát.
Nincsen már csata. Rémítő hűs csendben alusznak
A rohanó daliák. Szél nem mozgatja meg őket.
És most néma dicsőséggel lépdezve közöttük
Összejön a három győző. Bámulva tekintik
Egymást, mint kiket a villongás messze szakasztott.
Hosszú pálya, halál pályája terűle közöttök,
És iszonyú jeleket vágott a harc keze rajtok.
Összejövének most, s népestűl térdre borulván
Hálát zengettek diadalmas ajakkal az úrnak.
Ők kiket annyi halál meg nem fáraszthata, kikkel
Nem birt a hadi vész, az idő mélyébe merültek,
S hamvaikat már a szellő sem lelheti többé.
Még maga áll a hegy, tetején sok század után is
Véren nőtt fűvel koszorúzva uralkodik a hír.
Vajha, midőn odatér honnunk fia, el ne felejtse
Őseit, és szabadabb lélekkel zengje utánunk:
Cserhalom, a te tetőd diadalmak büszke tetője!

1825. április-május

vasárnap, május 24, 2015

2015/ 21.hét

Wass Albert - Vérszerződés

Örökre való kötést tettünk veled, magyarok földje,
kötést tettünk
és megpecsételtük azt vérrel és verejtékkel.
Vérünkkel érdemeljük ki ezt a hazát,
és verejtékünkkel tartjuk meg magyarnak.
Bármennyi vért és verejtéket kívánjon tőlünk ez a föld,
nem panaszkodunk miatta.
Cserébe annyit kívánunk csupán,
Hogy asszonyaink termékenyek legyenek,
gyermekeket szüljenek,
akik továbbviszik ezt a kötést,
és boldogan ontanak vért és verejtéket ezért a földért,
amikor mi már nem leszünk.

vasárnap, május 17, 2015

2015/ 20.hét

Arany János - Rozgonyiné

"Hová, hová, édes férjem?"
"Megyek a csatába:
Galambócon vár a török,
Ne várjon hiába."
"Megállj, megállj, édes férjem!
Ne menj még csatába:
Befordulok egy kicsinyég
Öltöző szobámba."

"Én kegyesem, szép hitvesem,
Ellenemre jársz-é?
Sima vállad, puha kebled
Töri az a páncél;
Félve tartod a nagy kardot
Remegő kezedben:
Mit keresnél, gyönge asszony,
Véres ütközetben?"

"Azt keresem, hív magyar nő,
Véres ütközetben,
Hogy lehessek, élve, halva,
Mindig közeledben:
Súlyos a kard, de nehezebb
Százszor is a bánat;
Jobban töri, mint a páncél,
Kebelem utánad."

Gyöngyös arany fejkötőjét
Sisakkal borítja,
Karcsú fűzött selyem vállát
Páncélba szorítja;
Kardot is köt: bársony övre
Gyémántos fogantyút;
Pici piros csizmáira
Szép ezüst sarkantyút.

Csalogatja csemegével
Muci paripáját;
Lebke szellő lebegteti
Tengerzöld ruháját;
Széles úton, poros úton
Felleget ver a ló,
Csillámlik a... villámlik a
Fényes acél patkó. -

"Fogadj Isten, húgom asszony,
Itt az ütközetben;
Nyilat ugyan, amint látom,
Hoztál szép szemedben -"
"Uram király, Zsigmond király?
Nem oly divat már ma
Nyíllal lőni, mint felséged
Fiatal korába.'"

Galambócot a Dunáról
Ostromolni kezdik;
Folyamon is, szárazon is
Egyre törik, vesztik.
Elöl, elöl Rozgonyival
Kedves élet-párja,
Hív szerelme, szép Cicelle,
Szentgyörgyi leánya.

Pogány török a Moráván
Érkezik új haddal:
"Most vitézek! hajós népek!
Közül-akarattal!"
maga vivé Rozgonyiné
Ellenök a gályát,
Követi a sok dalia
Lobogós ruháját.

Szól az ágyu - szokatlanul
Durva ozmán fülnek;
Hajóira tűz kanócok,
Koszorúk repülnek;
"Vizet, vizet!" a pogányság
Ordítoz hiában;
Mind odaég, bár van elég
Víz a nagy Dunában.

Maga Murad ezt a dolgot
Nem veszi tréfára,
Közeledik nagy hadával
Törökök császára;
Százezerre megyen serge,
Sok basával, béggel,
Török, tatár - spahi, jancsár,
Válogatott néppel.

Kár volt neked, Zsigmond király
Mingyárt megijedned,
Gyalázaton a pogánytól
Egér-utat venned,
Fut a farkas néha-néha,
De szikrázó foggal:
Népedet te átkeletted
Szökve, mint a tolvaj. -

Spahi, jancsár utóhadnak
Ered az inába:
Sok rohan ott éles tőrbe,
Még több a Dunába;
Gyalog szerrel a király is
Csak nehezen futhat;
Jó Rozgonyi karja, kardja
Csinál néki utat. -

"Hej! ki hozza, kormányozza
Ide azt a gályát?
Vagy már senki meg nem menti
Magyarok királyát?"
"Én, én hozom, gyönge asszony,
Hajómat az éjben:
Ülj fel uram, Zsigmond király,
Te is, édes férjem!

Lászlóvárott a magyarság
Vala bátorságban.
Híre futott a csatának
Széjjel az országban.
Egy árva szó sem beszéli
Zsigmond győzedelmét:
Mind a világ, széles világ
Rozgonyi Cicellét. -

vasárnap, május 10, 2015

2015/ 19.hét

Wass Albert - Véren vett ország

Egy ország van a lelkünk mélyén
Más országokkal nem határos
Úgy épült fel a szívünk vérén
Sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén.
Úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
Keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
Önnön vérünket adjuk érte,
S addig fog bennünk egyre nőni,
Amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjön:
Alkony vigyázz a napsugárra.
Míg minden este gyújtott mécses
Koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:
Más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
Nagyon ködös és nagyon sáros.

vasárnap, május 03, 2015

2015/ 18.hét

Arany János - Szibinyáni Jank

Ritka vendég Rácországban
Zsigmond, a király, a császár:
jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
hét egész nap látja dúsan,
becsülettel, emberséggel;
nem felejti, ki a gazda,
s nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság: zene, tánc, bor
tartja ébren a fölházat,
majd ujudvar, öklelés áll -
hangos erdőn nagy vadászat:
száz tülök szól, hajt az eb s pór,
nyomja össze a vad berket,
szorul a rés, a lovag lés,
íja pendül, ménje kerget.

Áll a hajsza, vége-hossza
nincs vetélgő hetyke dicsnek:
"Magyar a magyar" Zsigmondnak,
"Szerb a szerb" Lazárevicsnek;
"Ámbás - mond ez - udvaromnál
van egy apród, csak parányi:
az magyar lesz!... Erdély szülte,
neve Janko Szibinyáni."

"Hallod-e Jánk...!" Ím azonban
zörmöl a gaz, reng a sűrü:
nagy csikasz vad urgik föl, de
visszaperdül, mint a gyűrü -
"Hallod-e Jánk! Ím királyod
szeme látja - s ez jutalma,
hogy te nékem azt a farkast
megkerítéd élve, halva."

Rövid a szó - gyorsan hangzó
kísérője büszke jelnek:
de sokallja, meg se hallja,
már nyomul a hősi gyermeke.
Hol királya, még a tájra
szeme egyszer visszalobban,
s a vad állat meg sem állhat:
mind szorítja, űzi jobban.

S majd a róna sorompója
nyílik, amint hajtja ménjén,
majd eltűnnek a sürűnek
lombos, ágas szövevényén.
Itt gyalog száll - paripája
fel s alá nyerít gazdátlan;
szóla Zsigmond: "Kár volt, mégis!..."
Szól a vajda: "Semmit! bátran!"

Jank azonban mind nyomon van:
le, a völgynek, fel a hegyre,
vadcsapáson, vízomláson
veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
foga csattog, szája résnyi,
majd, mint vert eb, kit hevertebb
ostor üldöz, szűköl és nyí.

Már az állat piheg, fárad,
nem az ifju, noha gyermek:
martalékát addig űzi,
míg ledobban s vár kegyelmet.
A királyhoz és urához
rabul vonja, szégyenszemre;
szól a vajda: "Ez nem első!"
Szóla Zsigmond: "Istenemre!..."

"Tartom a just e fiúhoz!
Enyim a fa, az gyümölcse:
visszakérem. Te kegyelmed
ebben most már kedvem töltse."
Nem oly hangon volt ez mondva,ű
hogy sokáig vagy hiába...
Így kerűlt Jank, Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.

Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
másszor is még, többször is még
járt vadászni farkasokra:
mint védője a keresztnek,
megrontója büszke tarnak.
Idegen nép hőse is lett
derék hőse a magyarnak.

Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
guzlicájok hangja mellett:
ki volt Janko Szibinyáni
De a magyar ajakon is
neve, híre általános:
mert hisz él még... él örökké
a dicső Hunyadi János.

vasárnap, április 26, 2015

2015/ 17.hét

Wass Albert: Záróvers

Hajótörött vagyok a tengeren.
Palackomat a tengerbe vetem.
Belesóhajtottam a sorsomat,
félelmemet és sok bús gondomat.

S most száz pecséttel elzárt bánatom
a hullámok kedvének átadom.
Merül, örökre tán, a mélybe le
s aranyhalacskák játszanak vele.

De lehet, hogy még perce jő neki,
s egy bús hullám majd egyszer fölveti.
S kidobja egy kéz – tán az istené –
egy gondtalan kor lábai elé.

Borzadtan olvassák, kik rátalálnak
és úgy suttogják döbbenve, egymásnak.
"Valahol szörnyű vihar lehetett...
S a viharban egy nemzet elveszett...!"

vasárnap, április 19, 2015

2015/ 16.hét

Arany János - Mátyás anyja

Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.
Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:

„Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából;
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.

„Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.

„Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam
Ha megejt az ármány?

„Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak.”

Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklõn
Várnak az
Udvari cselédek.

„Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany,
Meg a ló,
Teste fáradsága.”

„Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendõ.”
„Szerelmes
Szivemnek
Hét egész esztendõ!”

„Viszem én,
Hozom én
Válaszát három nap.”
„Szerelmes
Szivemnek
Három egész hónap!”

„Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat!” -

S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.

Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészbõl,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézbõl.

„Hamar a
Madarat!...
El kell venni tõle!”
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelõje.

Madarat
Nem egyet,
Százat is meglõnek:
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvivõnek.

Napestig
Az erdõn
Ûzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.

„Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél,
Vagy ahhoz hasonló.

Piros a
Pecsétje;
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!”

(1854.)