2015/ 13.hét

Vörösmarthy Mihály - A búvár Kund

Túl a mezőn, túl a hazán,
S a part fölött, a nagy Dunán
Ki népe zajlik ott?
Föl Endre! Béla! föl magyar!
Ellenhad az, mely vészt akar,
Ellenség zajlik ott.

Ő az, ki partidon halad
És száz hajót és száz hadat
Hoz, oh hon, ellened,
A gőgös Henrik az, ki rád
Hoz háborút, és hoz halált,
S bizik, hogy eltemet.

Föl Endre! Béla! föl magyar!
Pozsonyhoz kell a férfikar:
A vítt Pozsony remeg. -
S melyik magyar nem megy, ha kell:
Utánok a hon puszta hely:
Mind harcon termenek.

De a király bús, s Béla szól:
"Csaták miatt ha nyughatol
Oh ifju szép hazánk?
Teremt-e isten több magyart,
Mig a világ, mig napja tart,
Ha mink is elfogyánk?"

S fellázad a bú, a harag
Busult szivekben háborog,
Mint tenger és vihar;
Még inkább vért, hadat kiált
S hirért, hazáért száz halált
Kész halni a magyar.

Csak barna Kund nem háborog;
De bátor szíve feldobog,
Mint hegyben a tüzár;
"Halld, Béla, majd ha éj jövend
S a part fölé száll néma csend,
Ott Kund egy szóra vár."

Csekély a szó, köz a vitéz,
De úgy van mondva, oly merész,
Hogy nem lehet hazug.
Hős Béla parthoz tart legott,
Hol vészben a megcsapdosott
Dunának árja zúg.

Járása, mint a rémeké,
Éjfélileg le s fölfelé
Dobog magányosan;
S még semmi hang, még semmi jel:
Kund nem jő, távol és közel
A puszta szél rohan.

Ki az, ki a víz szörnyekint
A förgetegre föltekint
S meg habba öltözik?
Ki vagy te, aki jársz alatt
S ijeszted a futó halat,
Mely mélyeken lakik? -

Vésztűzben néha vízen át
Henriknek látni táborát,
S Pozsony kivillanik;
S ím a Dunából szirt gyanánt,
Egy ember kit mély árja hányt,
Sötéten felbukik.

"Hah Kund te vagy?" s még nem hiszi:
"Hah ember!" őt így kérdezi:
"Mi dolgod ott alant?"
"Hej Béla! víz hullámiban,
Míg rajta zúgó vész rohan,
Jó lenni ott alant."

Szól Kund - és ő az - "nézz oda,
Hol Henrik felriadt hada
Tolong a víz iránt!
Nézd, táborában mint remeg:
Hajóit e kar fúrta meg;
Hadd vesszen, aki bánt."

S villám tüzénél Béla néz,
Túlparton minden habba vész:
A zászlók hullanak,
Özön fut rajtok el vadon,
És száz hajón, és száz hadon
Hullámok omlanak.

Kund hol van? félreköltözött,
De olyat százezer között
Hős Béla feltalál.
S túl a mezőn, túl a hazán,
Fut, búsong Henrik vert hadán,
S Pozsony végvára áll.

2015/ 12.hét

Illyés Gyula - Árpád

Halmot is alig látott az a nép még
s most: égbebökő sziklák és csúcsok!
Eső s – október végén! – hó suhog;
jégrög csusszantja a riadt ló léptét.

És nincsen út! Csak összegyűlt lucsok
a szurdikokban. Se ösvény, se lábnyom.
Törik a kerék köves patakágyon;
bukik a sík földhöz szokott tulok.

S rohanni kell! Előre, bármi áron!
Tegnap megint nyomukba lovagolt már
egy had besenyő s bosszúálló bolgár.
Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon!

Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj.
A bosszúállás nem kegyelmezett.
Vének se voltak. Minden elveszett,
mi összetartott: bíró, jós, pap, oltár.

Egy csapat özvegy férfi s egy sereg
árva siheder, ez volt a magyarság?
Ez asszonyát siratta, az az anyját.
Így érték el a legfelső hegyet.

S ott érték csak a baj igazi nagyját.
Nem volt kilátás, de ha léptek: mélység.
Köd volt s a jövő benne csupa rémség.
A holtakat a csupasz földre hagyták.

Mert nem lehetett itt se pihenés még.
Nemzet? Jobb volna tán szétoszlani:
fusson rossz sorsával külön ki-ki.
Nem méri Ukkó oly vadul ütését,

ha nem zömre, nem törzsre mérheti!
„Röpüljön szét, mint istenlángja-ért fa,
Attila király vére-maradéka!”
ezzel töltődött szív és ész teli.

Lám a vezér is – mitől olyan néma?
Mert az volt Árpád, ahogy szinte földre-
érő lábával visszafogta törpe
ménjét indultában a szakadékba.

A tiszte volt, hogy gondoljon előre –
Mit gondolhatott, míg lehúnyva ferde
vadmacska-szemét megpróbált egy percre
az eszével belátni a jövőbe?

Ha megállt itt egy bősz lesz-ami-lesz-re,
tán visszajuthat a rokon világba,
ki visszajut majd – örökös igába!
Mert legkutyább, ha a testvér kötöz le.

De hogyha mennek tovább, odaátra –
mivé vál ez az özvegy-árva nép
vadidegenek közt? Egy nemzedék
s néz idegenként vissza önmagára!

Lehet új otthon, lesz új feleség –
ő az uráé, de kit szűl, a gyermek,
idegen arc lesz és idegen termet;
keverék lesz s majd nem is keverék!

A csóktól szinte, melyet rálehelnek
a latin, a szláv, a germán anyák,
elveszti a bőr sárgás aranyát,
kisímul a szép hiúzszem-szögellet.

Lesznek minél jobbak az új arák,
lesz méhük annál mélyebb temető:
ott enyész el a napfényként sütő
mongol mosoly, a hunn pupilla-láng,

és mind a jel, a szív-melengető,
mellyel halott apádat kelti létre
– törzsednek örökéletet igérve –
újra és újra minden csecsemő!

S úgy élni, szívig lehántva, mi végre?
Eldobva testet-lelket – mert a régi
isten is a maga-arcút segéli –
mi marad mégis? Mit kapunk cserébe?

Ez furhatta, bár szóval kibeszélni
nem tudta, ez gyötörte a vezért,
míg meg nem lelte, amiért ha vért,
ha lelket váltva is érdemes élni.

„Akárhogyan is – még most sem beszélt –
szabadok leszünk” – ez suhant talán a
szívébe inkább, mintsem az agyába,
miközben megsarkantyúzta a mént

s a menetből egy sziklára kiállva
jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel,
mint juhász, aki minden ürüt ösmer,
hogy tódul népe át Európába.

2015/ 11.hét

Kosztolányi Dezső - Honfoglalás előtt

Hullott a nép; a vészbanyák, az ördög
dézsmálta a poros tömeg javát,
kidőltek a sebes gulyák, az ökrök,
dögvészt lehellt a messze pusztaság.

Egyszerre rózsafénybe tündökölve,
derült elébük egy szelíd vidék,
ezüst habot rázott a szirtek öble,
virág himezte a mezők szinét.

Árpád körülnézett a nagy hegy ormán,
érezte, hogy övé a föld, a kormány
s már híre ment; hogy eltűnt lopva Álmos.

A völgybe, lenn, tüzet rakott a táltos,
Árpád a földre roskadt reszketeg
s zokogni kezdett, mint egy kis gyerek.

Szigetszentmiklós Város Himnusza

2015/ 10.hét

Arany János - Szent László

Monda Lajos, a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.

Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messze fénylik a sok fegyver,
Messze döng a föld alattok.

Hallja László a templomban,
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.

Köti kardját tűszőjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
- Éjféltájban lehetett már, -
A vasajtót feltaszítja.

És megindul, ki, a térre,
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti,
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.

Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyén völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.

Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja;
Csudálatos! de csudákat
Szül az Isten akaratja.

Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi,
Míg a tatár - több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye -
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.

Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló;
De fölharsog a kiáltás:
"Uram Isten és Szent László!"
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve...
Most a bércen, láthatatlan,
Csattog a nagy ércló körme.

Ide, ide, jó vitézek!
Gyüjti népét Laczfi Endre;
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván, mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.

Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki sem mozdul helyéből,
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.

Fel, Budára, Laczfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi zászló - annyi préda
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket,
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.

Hogy elértek Nagy-Váraddá,
- Vala épen László napja -
Keresztvízre áll a vad faj,
Laczfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző,
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:

Nem a székely, nem is Laczfi.
Kit Isten soká megtartson,
Hanem az a: László! László!
Az győzött le minket harcon;
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél,
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.

Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő felséges;
Korona volt a fejében,
Sáraranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám,
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.

Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek,
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos -
Monda a nép: az Szent László
És a Szűz, a Boldogságos.

S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle,
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sírboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyed napra, átizzadva
Találtatott boldog teste.

2015/ 9.hét

Tóth Árpád - A Muhi-pusztán

A kékselyem mezőn itt állt az éji őrszem,
Feszült, csontos kezében ezüst-pengéjü szerszám,
Fakón csillant a hold, mint egy meredt, bús tört szem
A tikkadt sóhajú ég szederjes, szürke arcán...

S amíg csöndben pihent a zsúfolt nagy szekérvár,
S közbül rakott tüzek nyers, sárga füstje szállott,
Vasszínü keselyűkkel megtelt a néma tér már,
S várták a vijjogók a véres napvilágot...

A bús, halvány király virrasztott bőrös ágyán,
És nézte: függönyén hány kék, vonagló árny van.
Bolyhos lepkék libegtek az ezüst mécs rőt lángján,
S egy vak szú fúrt sebet az ében sátorfában...

A barna erdők mélyén már jött a bősz tatárhad,
Hörgő avar között kúszott meggörbült testtel,
Mint vérivásra kelt, csíkos bőrű, szikár vad,
S Batu keskeny szemében zöldes láng sercegett fel...

Aztán omlott az ős vér, mint drága, barna ó-bor,
S a hantot nyögve túrta az összefojtott jó had,
Futott szegény király, az immár koldus, kóbor,
S félévig szűlt hullát az ájult, sápadt Sajó-hab...

Most borzong puha éj itt, mint fekete hattyútoll,
És míg gyors gőzösünk futó fénye világol,
Ébred egy szőke apród, s egy ósdi nótát dúdol
Szép barna paripás, jó barna daliákról...