Szathmáry István: Országzászló
Magyar zászló, nemzetemnek lobogója,
Van-e nálad szebb, dicsőbb múlt hordozója?
Büszke láng gyúl a szívemben, hogyha látlak,
Büszke vére forrva pezsdül hős apáknak.
Úgy jövünk, mint Napkeletnek bősz viharja,
A kezünkben hun Attila égi kardja.
S lesz belőlük a kereszt új, nagy csodája:
Nagy Hunyadi oszmánverő katonája.
Hős csatákban addig omlik, hull vérünk,
Míg Mohácshoz, ama roppant sírhoz érünk,
És amikor Zrínyi Miklós kardja villan,
Bécsi sasnak karma dúl már vállainkban.
Új legendák, új vitézek sora támad:
Szent szabadság, érted vívjuk szent csatánkat.
A mi zászlónk nagy Rákóczi, Kossuth óta
A szabadság vérrel ázott lobogója!
Szörnyű számum szántja végig a világot,
S rendületlen érccsoportként őrt ki áll ott,
Hol sikongva, legvadabbul zúg az orkán.
A Doberdón s a Kárpátok ormán?
Újra ő: a magyar honvéd… Földet rázó
Vérviharban ott lobog az ősi zászló,
Ott lobog a három szent szín… Hogyha látja,
Énekelve ront a honvéd száz halálba.
És mikor a poshadó láp csőcseléke
A dicső jelt meggyalázta és letépte
Akkor lett e szép, nagy ország csonka rommá
S elszakított, ősi földje bús vadonná.
Csonka földön, félárbocon leng azóta
Nemzetünknek ezeréves lobogója,
Hogy hirdesse nemcsak zord és néma gyászunk
De törhetlen, dacos élni-akarásunk.
Magyar zászló, színeidben egybeolvad
A dicső Múlt, bús Jelen és büszke Holnap:
Ősi földjét, melyet Árpád kardja szerzett,
Ősi daccal visszavívja ez a nemzet.
Most szívünkben ősi dacnak láza forrjon,
Most a vérünk, mint a láva, úgy daloljon,
Vagy lobogjunk üstökösként fenn az égen
Új időknek, új viharnak jósaképpen:
Sátán műve, Trianonnak céda lánya,
Odaültél a Hazugság trónusára,
De az Isten e cudar bűnt megtorolja:
Egy nap onnan letaszítunk a pokolba.
Erre buzdíts, nemzetemnek lobogója,
A szívünkbe izzó lángbetűket róva,
S azt a hajnalt, büszke hajnalt ha megéred,
Hirdesd akkor a dicső, új ezredévet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése