2014/ 34. hét

Arany János: Rege a csodaszarvasról

Száll a madár ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton
Bajnok ébred hősi lanton

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyü vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet –
Üldözik a szarvas-gímet

Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.

De a párduc, vad oroszlán,
Végigüvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Tudod-e? A szarvasnak nincsen szarva! A hímek – a szarvasbikák – a fejükön agancsot viselnek, melyet minden évben elhullajtanak, és újat növesztenek helyette.A szarvast a húsán kívül az agancsáért is vadásszák. Az agancs annál értékesebb trófea, minél súlyosabb, illetve minél több ágból áll.

Már a nap is lemenőben, Tüzet rakott a felhőben; – Ők a szarvast egyre űzik, – Alkonyatkor ím eltűnik. Értek vala éjszakára Kur vizéneka partjára; Folyóvíznek partja mellett Paripájok jól legelhet. Monda Hunor: itt leszálljunk, Megitassunk, meg is háljunk; Monda Magyar: víradattal Visszatérjünk a csapattal. – Haj, vitézek! haj, leventék! Micsoda föld ez a vidék, Hogy itt a nap száll keletre? Nem, mint máshol, naplementre?

Szólt egy bajnok: én úgy nézem, Hogy lement az déli részen. Szólt egy másik: nem gondolnám: Ott vöröslik éjszak ormán. Folyamparton ők leszálltak, Megitattak, meg is háltak, Hogy majd reggel, víradattal Hazatérnek a csapattal. Szellő támad hűs hajnalra, Bíborodik az ég alja; Hát a szarvas nagy-merészen Ott szökdécsel, túl a vízen. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra. Nosza rajta, gyors legények! Érjük utól azt a gímet. És – akarva, akaratlan – Üzik ismét szakadatlan. Kur folyót ők átalúszták, Még vadabbak ott a puszták, Ember ottan egy füszálat, Egy csöpp vizet nem találhat. A föld háta fölomolván, Szíksót izzad csupasz ormán, Forrás vize nem iható, Kénköves bűzt lehel a tó. Forrás keble olajt buzog; Itt is, ott is égnek azok, Mint sok őrtűz setét éjjel Lobban a láng szerteszéjjel. Minden este bánva bánják, Hogy e vadat mér’ kivánják, Mért is űzik egyre, nyomba, Tévelyítőbús vadonba. Mégis, mégis, ha reggel lett, A gímszarvast űzni kellett, Mint tövisetszél játéka, Mint madarat az árnyéka. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra. Vadont s a Dont ők felverik A Meóti kis tengerig Süppedékes mély tavaknak Szigetére ők behatnak. Ott a szarvas, mint a pára – Köd előtte, köd utána – Míg az ember széjjelnézne: Szemök elől elenyésze. Hóha! hóha! hol van a vad?... Egy kiáltja: ihon szalad! Más kiáltja: itt van, itten! A harmadik: sehol sincsen! Minden zugot megüldöznek Minden bokrot átaldöfnek; Gyík ha rezzen, fajd ha rebben: De a gímvad nincs ezekben. Szóla Magyar: hej! ki tudja Merre van a hazánk útja? Kerek az ég mindenfelé – Anyám, anyám, meghalsz belé! Szóla Hunor: itt maradjunk! Tanyát verjünk; itthon vagyunk: Selyem a fű, édes a víz, Fa-odúból csöpög a méz. Két folyam ad fényes halat, Vörhenyő vad ízes falat, Feszes az íj, sebes a nyíl, Harckalandon zsákmány a díj. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra. Hogy elúntak otthon űlni, Halat csalni, őzet űzni: Új kalandra, szebb csatára Ereszkedtek a pusztára. Puszta földön, sík fenyéren Zene hallik sötét éjen, Zene, síp, dob, mély vadonban, Mintha égből, mint álomban. Tündér-lyányok ottan laknak, Táncot ropnak, úgy mulatnak. Szőve ködbül sátoruk van: Ugy mulatnak sátorukban.

Tudod-e? A magyarok egykor híresek és hírhedtek voltak íjaiknak köszönhetően. Az olaszországi Modenában fennmaradt a 10. század elejéről egy templomi könyörgés, amelyben a következő áll: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”

Férfi egy sincs közelébe’; De a földi lyányok szépe, Lyányai Belárnak, Dúlnak, Tündérséget ott tanúlnak. Dúl királyé, legszebb, kettő; Agg Beláré tizenkettő; Összesen mind: száz meg kettő A tündérré válni kezdő. Kemény próba: férfit ölni, Kilenc ifjat megbüvölni, Szerelemre csalogatni, Szerelemtől szűz maradni. Így tanulnak tündérséget, Szívszakasztó mesterséget: Minden éjjel számot adnak, S minden éjjel úgy vigadnak.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepkét fog, lopva járjon.

Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végigcsikland;
Monda Hunor: vérem’ hatja,
Szűzek árnya-fordulatja

Haj vitézek! haj elébe!
Ki-ki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fujja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek
Kantárszárat megeresztnek
A leányság bent, a körbe’
Mind a körbe’, sok az ölbe’.

Nagy sikoltás erre támad,
Futna széjjel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér-lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon, elsülyedjen?...

Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daccal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék épen százan,
Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony-fővel;
Haza többé nem készültek;
Engesztelni fiat szültek.

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá;
Nincs egyéb, mi őket vonná

Fiat szűltek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifju ágot,
Magok helyett szűz virágot.

Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek
Száznyolc ágra ezek mennek.

Hunor ága hún fajtnemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporaság lőn temérdek;
A szigetben nem is fértek.

Szittya földetelözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; –
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.