Fáy András: A'Hazához
Most – midőn Hazám’ bús egének
Bíztatva nyílik szép hajnala,
Oszol a’ sűrű köd, melly hegyének
Szent bérczein mélyen fekszik vala;
A’ komor éj’ setéte szétterűl,
Rózsás szürkület váltja-fel azt,
A’ vak homály nyájas fényre derűl,
’S minden keblet édes remény dagaszt:
Szűn a’ fülsértő rekedt ének
A’ baglyaké és denevéreké,
’S fülmile zeng a’ szebb nap’ kőltének -
Most – én magam vesztegeljek é?
’S kit kit izzasztván a’ köz édes teher,
Ne döngessem Diogénnel hordómat?
Nem Hazám, vétkes ki most hever
’S tehetvén nem tesz! bírja átkomat!
Ím, csak derűlni lássam komor borúd,
- Magamnak nem szükség fénylenem -
Lássam vígan zőldelni koszorúd,
Vedd erőm, vedd éltem’, vedd mindenem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése